1991-ben az Antall-kormány regnálásának első évében indultak meg Magyarországon nagyobb arányban a törvény által szabályozott privatizációs folyamatok. A szó némi magyarázatra szorul. Mit kell pontosan érteni privatizáció alatt? Nos, természetesen az egykor végbement államosítással ellenkező irányú rendezést, melynek során, amit a kommunisták anno törvénytelenül elvettek, kisajátítottak a magánemberektől, az, törvényesen visszaszármazik. Sőt, ezen túlmenően, minden, ami eddig a „köz”-é volt, szintén elrittyenthető. „Magánosításnak” is lehetne nevezni, de a magánosítás olyan csúnya szó! Szögezzük le, a privatizáció sem szebb sokkal.
E sorok írója kaján képpel maga elé képzeli a „stábot”, a nagy fejesek háttér-embereit. Ki lett adva nekik az ukáz, találjanak egy megfelelő szót. Késő este óta együtt ülnek, hajnalodik. Izzadnak, nyögdécselnek. Egymás után dobják el a kínok kínjai közt született kifejezéseket. „Vagyon visszajuttatás”. Béna. „Kisajátított ingatlanok visszaadása az eredeti tulajdonosoknak”. Nem jó. Túl hosszú és nem fedi a lényeget. Hogy képzelhetné bárki is, hogy majd jön Weiss Manfréd Bécsből a fiaival és ennyi év után visszaveszi a Csepel Műveket? Ezt a lepukkant, ócska, özönvíz előtti gépekkel felszerelt, elavult infrastruktúrával rendelkező, korszerűtlen csődtömeget? Vagy, mások szerint fillérekért az ölébe hull a sokkal nagyobb értékű ingatlan, ami az óta lett belőle.

Így megy a mai modern korban. A háttér-emberek vállán nagy teher nyugszik. Amit kiötlenek ma, abból, kőkeményen propaganda-szólam lesz holnap, TV-ben kukorékolják majd reggeltől estig. A propaganda-szólam nagypolitika. A nagypolitika pedig pénz, hatalom és fegyver. A szó átvitt és eredeti értelmében!
Volt már itt jó néhány jelszó az elmúlt évtizedekben. Folyt, mint víz a csapból éjjel-nappal.
„Vas és acél országa vagyunk”. „Aki nem dolgozik, ne is egyék.” „Húsz éven belül utolérjük Amerikát”. „Világ proletárjai egyesüljetek!”. „Dolgozó népünk” „Pártunk és kormányunk.” „Nálunk a munka a becsület és a dicsőség dolga”, „A mezőgazdaság kollektivizálása”. „Infrastruktúra-fejlesztés”. „Horizontális és vertikális integráció”.

Londonban a Westminster palota cselédszobájában is így erőlködi ki magából a „stáb” a „brexit” szót. Vagy Brüsszelben találják ki? Mindegy. Lényeg az, hogy megvan! Fel lehet tűzni a zászlórúdra, és körbe lehet hordozni. Egy másik válságstáb, máshol, más időben kitalálja a „bevándorló ország” kifejezést.
Az író maga elé képzeli őket is. Kemény. Hogy lehetne jól megfogalmazni, hogy a magyar, vagy a svájci emberek nem akarják? Stilisztikai kérdés a javából. Várjunk csak, mondja valaki, egy alacsony, kopasz emberke. Mondjuk azt: „nem akarunk befogadó ország lenni, ide, hozzánk ne jöjjenek.” Egy másik kopasz letorkolja. Ne mán! Rettenetesen rossz az áthallása. Annyira keresztényietlen. Hiszen, Jézus Krisztus így szól ugye a jókhoz, gyertek hozzám atyámfiai a mennyek országába, szeretettel várlak benneteket, mert idegen voltam és befogadtatok, éhes voltam és ennem adtatok.
Néma csönd. Hajnalodik. Az orcák verítékben fürdenek.
Hoppá, mondja egy másik nagyokos. Ez is kopasz, csak sokkal nagyobb darab, mint az előtte szólók. És szőrös a füle. Megvan. Mondjuk például azt: „nem akarunk bevándorló ország lenni”. Barom, torkolják le. Mi már nem lehetünk bevándorló ország, mi már egyszer bevándoroltunk ide, úgy ezer évvel ezelőtt. Ahogy például a mai amerikaiak elődei Amerikába.
Pirkad, kukorékol kinn a kakas. Muszáj döntést hozni, várják fent.
Jó, sóhajt a bizottság elnöke. (Bizottság kell, bizottságosdi nélkül semmi nem működik) Döntöttem. Egy szó kell uraim, nem ezer. Egy jól hangzó kifejezés, amit fel lehet tűzni a zászlóra. Legyen az a szó jobb híján mégis: „bevándorló”!
Mindez történetünk idején még a jövő méhében rejtezik. De eljön majd egyszer, nem is olyan sokára.

Írónak, költőnek egy a tolla, nem tiszte, hogy politizáljon, mi sem tesszük, csak a szavakat kitaláló Emberen, magunkon élcelődünk!

Az általánosan elfogadott kifejezés végül: „privatizáció”.
Az állami tulajdont szabad prédaként vetették oda, bárki, bármit, bármilyen mértékben kiharaphatott. Csáky szalmája lett. Egy három szoba, plusz félszobás 120 négyzetméteres belterületi tanácsi lakást meg lehetett vásárolni negyvenezerért, vagy ugyanilyen névértékű kárpótlási jegyből. Ma, két évtizeddel később ugyanez a lakás 30-40 millió.
Mennél többet visznek annál jobb, ismételgették a hozzáértő közgazdászok, a privatizációs bevételekből frankón lehet majd finanszírozni az államadósságot, nem beszélve arról, hogy mihelyst elviszik, a fenntartás költségei többé nem a Magyar Állam vállát nyomják.
Ez volt a baj, mármint a szabad prédára vetés, mert ettől kezdve a verseny a kiéhezett, foggal, körömmel jól ellátott vad farkasok és a szelíd, ártatlan, sárgarépát ropogtató házi-nyuszik között zajlott.
Nem mondom helyesen, mert a szerencsétlen házinyulak nem tudták, hogy a nagy, kerek erdőben hol, merre keressék a zsákmányt, a farkasok viszont igen!
Van ezzel kapcsolatosan egy nagyon elmés közmondás, ami így hangzik: „erősebb kutya b.szik”
Hát, mit mondjak, b.szott is, rendesen! S míg ők b.sztak, szegény nyuszik közben ráb.sztak…
Vagy „farkast” kellene most már következetesen emlegetnem, hogy utaljak ama bizonyos „farkastörvényekre”, amelyek, az un. „vadkapitalizmust” jellemzik?

Túl voltunk már a taxis-blokádon, és a többi „eredendő, természetes megrázkódtatáson”, hogy Hamlet szavait idézzük rá e szomorú történésekre. Budapest utcáit, tereit, a pályaudvarokat ellepték a hajléktalanok, rongyos, rossz szagú seregei. Szemét, kosz mindenütt, turkálók, guberálók, a kukák az utcán felborogatva. Az állami vállalatok megszűntek, üzemek és gyárak, melyek egykor „tenger kincset adtak”, bezárták kapuikat. Az ország fele állás nélkül. A TSZ-ek, Állami Gazdaságok nemrég még dús kalásszal sárguló mezőit gaz, dudva, muhar veri fel. Megélhetés nélkül maradt parasztok tömege indul a városok, főleg az ország fővárosa, Budapest felé. Mi lesz ott velük?
Tandem Balu néma döbbenettel szemlélte kocsija ablakából a lepusztult országot, amikor valami függőben maradt ügye miatt Kányszentjakabra igyekezett, régi komájához Knór Lajoshoz. Emil két évvel korábbi jövendölése beteljesedett.
-Ez csak egy rossz álom! – hajtogatja.
Sovány, egykori TSZ tehén legeli az út mellett az árok gyér, poros füvét. Most a paraszté, aki nem bírván etetni kicsapta az árok-partra. Szomorú szőke pillák alól búsan néz a fiúra, aki megáll ott egy fánál, pisilni. -Bú – mondja.