Csepregi János kirúgta az állomány kétharmadát. 400 millióért eladta a Dorottya utcai székházat, ami testvérek közt is a dupláját érte. Az egyik rendszerváltó párt vette meg. Lefizették volna? Ment egy kis zseton zsebbe? Nem lehet tudni. Kibérelt egy hipermodern irodaházat a Németvölgyi úton. Pontosabban nem az egészet, csak a második emeletet, a megmaradt létszámnak bőven elegendő volt egy emelet. Sötétített ablakok, amelyeken csak kifele lehet látni, befelé nem, padlófűtés, légkondi, teakonyha, tévéző, alagsori úszómedence, luxuskényelem. Az épületben a legmodernebb, amerikai biztonsági rendszer működött. Az ajtók érintőkártyával nyíltak, rejtett kamerák a folyosókon, az irodákban. Minden ember előtt telefon és számítógép.
Megvette Az OKH egykori üdülőjét Balatonlellén. Emlékezzünk, itt rendezte meg a Hivatal Pártbizottsága 1988-ban azt a KISZ-vezetőképző tábort, melyen az „ötök” Csoknyainé Szegedi Kamilla, Barna Roland, Tandem Balu, Székely Hajnalka, és ő maga, Csepregi János is részt vettek. Az épületet ledózeroltatta, kinek kell egy szocreál stílusban épült, ósdi, lepukkant üdülő? A telket feldarabolta és részenként eladta. Tízszeres pénzt keresett az üzleten.
A pénzek Roth Emil utasítására különböző bankszámlákon lettek elhelyezve. János csak a számlaszámokat látta.

Minden rendben volt, a vetőmag, és szaporítóanyag szállítmányok, amelyek előző évben még a Magyar Állam raktáraiba érkeztek, mostantól fogva az ő magáncégéhez futottak be, az ő tulajdonát képezték. Százmilliók folytak be egyik napról a másikra. Hozzá lehetett látni a következő évi szerződés-kötések nyélbeütéséhez. Emberei felvették a kapcsolatot a partnerekkel, azokkal az Állami Gazdaságokkal, és Mezőgazdasági Termelő Szövetkezetekkel, amelyekkel a korábbi években szerződéses jogviszony keretében termeltettek. „Szolgái” szétszáguldottak ország-szerin tova, hogy Arany János szavaival éljünk, s visszajöttek lógó orral. A régi partnerek nem léteztek! Találtak ellenben a helyükön gazdasági társaságokat, magáncégeket. Az elnök, a pártitkár, a főmezőgazdász kiprivatizálta a gazdaságot. Megtartották, ami kellett nekik, ami értékes volt, majorokat, jó állapotban lévő gépeket, állatállományt, építőipari melléktevékenységet – a többit dobták. Ezek a földből frissen kinőtt új vállalkozások, melyeket a régi fejesek vezettek, nem voltak hajlandók szerződést kötni a korábbi feltételekkel a Csepreg Products-al, – így nevezték János új cégét. Alkudoztak, mismásoltak. Azt mondták: ennyiért és ennyiért megcsinálják, de ha nem kell, gond egy szál se, leszerződnek a hollandokkal.
Mivel az állami monopolhelyzet a termeltetésben éppen úgy megszűnt, mint minden más területen, – s nem létezett már a direkt pártirányítási rendszer sem – egy nagy kaki szívás volt az egész. Úgy is mondhatnánk: vesszőfutás a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes üzletkötőknek.

Jánosnak rövid időn belül szembesülni kellett ezzel az új helyzettel. A vadkapitalizmus farkastörvényeivel ő sem tudott megbirkózni a nagy eszével. Realizálta, hogy ha nem talál ki valamit, hamarosan lehúzhatja a redőnyt. Körtelefon holland cégekhez. Csepregi Aurél, a bróker nagybácsi Münchenben beveti magát újra. Mennyi az annyi ott? János kiadja az utasítást ügynökeinek: „menjetek vissza és ígérjetek fölé a hollandoknak!”
Kezd működni, megköttetik néhány kontraktus. A termeltetés beindul. A főkönyvelő kiszámolja, hogy a szerződésben rögzített átvételi ár túl magas, a termék eladhatatlan lesz a piacon, illetve csak veszteséggel lehet rajta túladni.
-Ne szarjon be Újhelyi – torkolja le Csepregi János. -Bízza csak ide, megoldom.
Vagonszámra ömlik a nemesített, csávázott vetőmag, és egyéb szaporító-anyag a Csepreg Products által bérelt Közraktár utcai telephelyre. Át kellene utalni az árát. Pénz helyett azonban levél megy: az árú hibás, csak 30 %-ot tud érte adni, azt is csak majd, a hivatalos eljárások után….
A minőségi ellenőr le van fizetve. Az okmányon ott a hivatalos pecsét.
Óriási ordítozás kezdődik. A kárvallott ügyfelek éjjel nappal hívják Csepregi Jánost.
„Te szemét! Te mocsok. Megkereslek, ne félj, és kisbaltával verem szét a fejedet!”
-Értem – mondja a kagylóba. -Igen. Hallgatom.
„Rohadék! Csaló! Szélhámos!”
-Igen, értem. Semmi gond, félreértés csak, úgy gondolom. Megoldjuk.
„Kitaposom a beledet”
-Értem. Nézze, egyezzünk meg. Vagy, tudja mit? Pereljen be.

Tandem Balu gyakran volt tanúja ezeknek a nem túl épületes vitáknak.
Egyszer, egy nap, így szólt Csepregi János.
-Mondd csak Balu, ugye neked van fegyvered?
-Hát ja.
-Tudnál nekem is szerezni egyet? Hátha tényleg rám tör egyszer egy ilyen vadbarom bunkós-paraszt.
-Megpróbálok.

Másnap kiment Kőbányára a kínaihoz és hosszas alkudozás után vett Csepreginek egy pisztolyt. A kislány is ott volt, látta tágra nyílt, csodálkozó szemét egy pillanatra a sátorlap mögött.
Hogy megnőtt, mondta magában. Kezd már mejjesedni. Szép, nyúlánk nagylány lett belőle.

Odaadta a fegyvert Jánosnak.
-Ne ijesztgess vele senkit! -javasolta. -Nem arra való. Ne sejtse a szemben álló, hogy fegyver van nálad. Ha a helyzet úgy hozza, vedd elő, és mielőtt feleszmél, lőj a lábába.
-Jól van baszki, köszönöm – mondta Csepregi János. – Most pedig gyere, keressünk a városon kívül egy elhagyatott helyet, ahol kipróbálhatom!