A fehér dingi

Ha agyonütnének, sem tudnám megmondani, mikor, melyik évben ismertem meg Jose Martinezt. Ültem a kocsmában, ittam a sörömet. Esett az eső, aznap nem volt hajózás. Egyszer csak, ahogy így ülök, kortyolgatok, és nézegetem a semmit, bejött egy ember. Ujjatlan zöld póló volt rajta, s fekete nadrág. Haja rövid sörte, őszes és ritka, sok dioptriás szemüveget viselt. Átlagos fickó volt, semmi különös. De igen, egyvalami első blikkre feltűnt: előreugró, hegyes kis pocakja, ami díszére válhatott volna egy terhes asszonynak is a kilencedik hónapban. Köszönt, körülnézett és nyíl-egyenesen odajött az asztalomhoz.
-Leülhetek? – kérdezte.
Hellyel kínáltam. Éreztem, hogy mondani, vagy kérdezni akar valamit. Mielőtt megszólalhatott volna, jött a kiszolgáló, hogy mit hozhat?
-Alkoholmentes sörötök van? – nézett rá vastag szemüvegén keresztül a gyerekre.
A kérdés megállt a levegőben, és vékonyan rezgett, mint pók fonata a gyenge huzatban. A fiú, Loise, eltátotta a száját, és úgy hagyta. A csapos a söntésben csuklani kezdett. Egy telepi fickó, egy ismerős horgász haver, fulladozva köhögött. Ő rumot ívott a párásság ellen, egy másik asztalnál sört ittak és tequilát.
A helyiségben szinte tapintani lehetett a kirobbanni készülő feszültséget.
-Nincs – mondta a gyerek ijedten.
A jövevény megvonta a vállát.
-Nem baj, hozz akkor egy nagy pohár szódavizet. Azt, gondolom, tartotok?

Messziről kezdte a kérdezősködést. Minden érdekelte, hány lakosa van a telepnek, sok-e a horgász, hol kötnek ki a ladikok és a vitorlások, van e rendszeres hajójárat, meg ilyenek. Főleg az érdekelte, mennyibe fáj egy vitorlás hajó éves kikötési díja, és hová lehet állni, cölöpre-e, vagy bójára?
Azt hittem, hivatalos ember, és a Részvénytársaságtól jött, vagy a közigazgatástól. Azt hittem, ő az, aki felméri, mi itt az ábra, aki rájön, hogy nem fizetünk senkinek, és majd jól bemázol a hatóságoknál.
Gyanakvásomat kiérezhette, rövid, kelletlen válaszaimból, mert egyszer csak kanyarintott egyet a dumáján, s előjött a farbával.
-Azért kérdezem ezeket a dolgokat, mert szeretnék én is idehozni egy hajót!
Ja! -esett le nálam a tantusz. Akkor ez más. Ez itt egy kolléga! – és elmondtam mindent.
Kiderült, egy hatvanlábas, swertkieles hajója van, aminek a felhúzható uszony miatt mindössze csak 40 centis a merülése. Azt javasoltam, hogy, ha ez igaz, álljon a móló és a part találkozásánál lévő kis öbölbe. -Ott ugyan alacsony a víz – magyaráztam neki – de az egy jó, szélvédett hely, egyedül csak a déli viharok a veszélyesek.
Így lett. Még azon a nyáron, vagy a következőn, hozott egy ütött-kopott hatvanlábast, amit elmondása szerint Patagóniában, a Chiloé tartományban vásárolt bagóért, és odaállt, arra a helyre, amit javasoltam. Abszolút nem volt az én hajómnak az útjában, viszonylag messze álltunk egymástól, a Santos feljebb volt kikötve, majdnem ott, ahol a Részvénytársaság járata szerdánként kiköt, – a leghátsó cölöppel egy vonalban.

Jose hozott magával egy tündéri, fehér dingit, amit bociként használt. Felajánlotta, használjam én is bátran, ha akarom. A móló elejénél tartotta, egyszerűen csak kihúzta a kövekre, s ott volt. Kipróbáltam, roppant élvezetesnek találtam vele a csónakázást, a legkisebb mozdulatra reagált, simán meg lehetett vele perdülni elég volt egy evezőcsapás, ha az ember farral akarta megközelíteni a hajóját, vagy a mólót.
Kérdésemre, hogy miért nem lakatolja le valamihez, azt mondta, felesleges, nem hiszi, hogy egy ilyen kis helyen, mint ez, bárki is ellopná.

Nem is lopták el jó ideig, sorsa másként teljesedett be.
Erős szél támadt egy nap, délkelet felől fújt, a Colombo sziget irányából. Jose reggeltől estig a vízen volt, mint ahogy én is. Éjszakára viharossá erősödött a szél. A Hatvanlábas a móló mellett állt, szokása volt Martineznek, hogy a hajóban alszik, bár alhatott volna a parton is valamelyik haverjánál.
Dobálta a hullám, ezért éjfélkor elhatározta, hogy átáll a nyugati oldalra. A dingit persze vitte maga után. Nagy valószínűséggel ekkor szakadhatott el a kis csónak kötele, később így mesélte. Amikor rájött, hogy nincs meg, kért Chistofer Adelindétől, aki szintén a hajójában aludt, egy gumicsónakot, meg egy fejre erősíthető lámpát, s a vaksötét viharos éjszakában elindult megkeresni. Végigjárta a part menti nádasokat egészen Bayamaguáig. Olyan szélben és szakadó esőben csónakázgatott, amilyenben mások még az ablakukat sem merik kinyitni.
Másnap reggel, amikor összefutottunk, csak annyit mondott:
-Eltűnt a dingi. Leszakadhatott az éjszaka. Kerestem, de nem lett meg sajnos.

Ellának este elmeséltem, mi történt a kis csónakkal, s hogyan kereste mindenütt Jose.
Vállát vonogatta.
-Mit törődök vele, ez a maguk baja. Egyszer úgyis ott pusztul valamelyikük.
Nem szóltam rá semmit. Ugyan mit mondhattam volna?
Várt, egyik lábáról a másikra állt.
-Na, akar még valamit?
-Nem -mondtam. -Most nem. Mehet a dolgára.
Néha igénybe vettem a szolgálatait, hozzáértő keze volt. Tulképpen ő ajánlotta fel, én csak elfogadtam. Megvarrta például a vitorláimat, ha elszakadtak. A házba nem engedtem be, ez egy ilyen koszos, büdös, izzadt, gusztustalan nőszemély, a kamrában aludt, jó volt ott neki. Övé volt a ház, én csak béreltem, de én fizettem érte.
Végigmért. Leírhatatlan megvetés tükröződött a tekintetében. „Vén majom” – mondta a szeme. Kiment, becsukta maga mögött az ajtót, s én egyedül maradtam egy jó, fél liter pálinkával.