Vitorlás a nádasban

Nem a különleges örömök csúcsa az, amikor az emberre hajnali háromkor rátelefonálnak, hogy a hajóját az éjszaka közepén elvitte a vihar.
Ella riasztott e korai órán. A vacsora után elfogyasztott rumpuncstól úgy aludtam, mint a mormota, nem ébredtem fel, amikor bejött a házba. Lámpaoltás után tilos volt belépnie, ő tudta ezt, s most mégis megszegte a szabályt.
-Nem hallja, hogy már egy órája csörög a telefonja?! – kiabált két lépésről a fülembe.
Hálóing volt rajta, bár ne lett volna: a konyhából beszűrődő bágyadt lámpafény átvilágított szitaszerű ritka anyagán, s én mindenét láttam. Szörnyű látvány volt, idomtalan, dagadt, szőrös hústömeg, hátam közepére se kívánom az ilyesmit, ha józan vagyok.
Nyújtotta a készüléket.
-Felveszi végre? Na! Mi az ördög van magával? Feláll?
A telefonból Jose hangja szólt át hozzám irdatlan messziről.
-…a hajód…tessék? …igen én…kivitte a szél a partra…nem tudom összetört-e, nem látok oda…
A dagad félvér nő még mindig az ágyam mellett téblábolt. A vonal megszakadt. Rászóltam.
-Mit akar még mindig itt?
Fölényes arckifejezéssel nézett vissza rám.
-Kér kávét?
-Tessék?
-Süket maga? Főzzek egy kávét? Mert gondolom, lemegy most a partra?

Visszahívtam Martinezt. Elmondott mindent újra. Olyan egykedvűen beszélt, mintha csak arról lett volna szó, hogy mit evett vacsorára. Óriási vihar csapott le az öbölre, elmondása szerint. A szél 120 km/ó sebességgel a túlpart felől fújt, a Colombo sziget felől. A fehér-tarajos hullámok szűnni nem akaró ostroma négy hajót leszakított a bójáról: a Santost klocnival együtt kivitte a partra, Marek hajója, a Basca, ami a móló túloldalán volt, a nádasban kötött ki, a Seneca a strandon a kisvízben verődött az oldalára dőlve, a Szt. Adalbert pedig a móló kövein trónolt, mint egy óriási felkiáltójel.
-Szólsz Mareknek? – kérdezte. -A többiek telefonszámát tudom, Chistofert és a másik srácot már értesítettem.

Marekkel majdnem egyszerre értünk le a mólóra. Pirkadt. Ő a Bascát kereste a tekintetével, én a Santost, de mielőtt megláttuk volna őket, olyan látvány tárult a szemünk elé, amitől még a lélegzetem is elakadt. A Szt. Adalbert ott volt fenn a sétányon, ahol a turisták szoktak mászkálni. Oldala betörött, kötélzete lógott, hosszú árbóca ferdén dőlve felmutatott az égre. Chistofer nem volt sehol, ellenben fél tucat lesipuskás fotós már a helyszínen lihegett, lelkendezve fényképezték a szenzációt. A szél még mindig vad erővel fújt, másfél méter magas acsarkodó, szürke hullámok csapkodták a móló oldalát, himbálták, emelgették a hajókat és a part mellé kikötött kis csónakokat. Olyan idő volt, amelyben az ember legszívesebben otthon dekkol, vagy a kocsmában ül a söre mellett.

-Csak délután van vitorláztatásom – közölte Jose Martinez kinn a mólón. -Négyig ráérek. Behúzom ide a Santost, aztán megpróbálom kivontatni a nádasból a Bascát. Remélem elég erős hozzá a motorom.
Délután fél háromkor még sehol nem tartottunk. Órák óta küszködtünk a Bascával, a nád azonban, ami éjszaka megmentette, most kéjes kárörömmel tartotta fogva.
-Maga alá gyűrte a nádszálakat, és fennakadt rajtuk – jegyezte meg José. -Várjatok. Megpróbálom a másik irányba. Evezzetek be a bocival, s kössétek át a kötelet a túlsó oldalára.

Így is lett, de abból az irányból se sikerült kihúzni. Megmozdult, előre jött másfél métert és újra megállt. Pokoli hőség lett délutánra, szakadt rólunk a víz. Tucatszor merültünk a víz alá a nádasban, megpróbáltuk megmozdítani – eredménytelenül.
-Nem úgy kell azt – csóválta a fejét elégedetlenül José. -Gyertek ki, majd én.
A hajó alá bújt, lebukott a nádszálak között. Vadászkéssel nyiszálta a növényt, amikor visszajött, csupa vágott, vérző seb volt a teste az éles, törött nádtól, tetőtől talpig. Rá se rántott.
-Most húzzuk meg!
Beindította a dieselt, húzni kezdte a kötelet. Ráadta a teljes gázt. A Basca, mint egy rosszindulatú, csökönyös ló, lecövekelt, nem mozdult. Fél-tucatszor rántotta meg egymást követően, míg el nem elszakadt a vastag vontatókötél.
Nem sokkal később az üzemanyag is elfogyott.
-Kimennél a benzinkútra a piros kannával? – pislogott rá Marekre, Jose.
A fiú ugrott.
-Máris!
Elment, kievezett a partra.
Kettesben maradtunk. Mintha a pokol tornácán lennénk, olyan forróság volt. Reggel óta nem ettem semmit, s egy korty vizet sem ittam még addig a percig. Rettenetesen szenvedtem a hőségtől, szájam összeragadt. José is ugyanezt érezhette, sőt, ő még jobban ki lehetett tikkadva, sokkal többet dolgozott, mint én. Ámulva néztem, egyáltalán nem látszott rajta a fáradtság.

Kérdezgettem erről, arról. Ki ő, honnan jött?
Az árbóc keskeny árnyékába húzódtunk. Nem tudtam róla semmit. Készségesen válaszolgatott. Elég őrült duma volt abban a vény nélküli forróságban….Gen, tényleg magyar, ye. Meg francia is, ott élt egy ideig. Iskolái? Hát, végzett, ezt azt. Nők, feleség, család, gyerekek?
-Négyszer nősültem – mesélte – elég volt. Gyerekem nincs, hál’ Isten. Amikor rájöttem, hogy a nők szőröstől, bőröstől akarnak, tudod, hogy értem, elhatároztam, hogy háromévente lecserélem őket. Három év, maximum három, egy perccel se több…
Elhallgatott, pislogott, Izzadt a feje neki is.
-Most például van egy szőke csajom – folytatta merengve – ő még csak 19. Vettem neki lakást, kocsit. Jól kijövünk egymással, de, hogy is mondjam, kétszer annyit akar az ágyban, mint amennyi nekem kellemes. Jövőre kitelik az ideje, s akkor kidobom, mielőtt még ez ismert hisztérikává válik.
-Aztán persze perlekedsz a lakásért és a kocsiért – szúrtam közbe rezignáltan. -Tudom, hogy megy ez. Szar ügy.
Szelíden nézett rám.
-Én soha nem perlekedek Johnny fiú. Amikor lelécelek, otthagyok az aktuális csajomnál mindent. Az idegnyugvásom fontosabb, mint a koszos pénz.
Megjött Marek, hozta a gázolajat. Jose négykor elment vitorlázni a vendégeivel. Kilenc körül érkezett vissza.
-Van egy ötletem -esett nekünk a mólón. -Menjetek ki a partra, és egy hosszú kötéllel, a dirkkel például, döntsétek meg a hajót. Az oldalán fekve ki fog csúszni, meglátjátok!

Majdnem éjfél volt már, mire végeztünk.
A kocsma előtt megtorpant Marek Sielewiczky. Még nyitva volt.
-Gyertek, igyunk valamit. Porzik a vesém.
Mi ketten rumot ittunk, Jose, jó szokása szerint egyszázalékos citromos sört.

Koromsötét éjszakában értem fel a házhoz. Sziporkáztak fenn a csillagok. Innen fentről a tengeröböl a szemközti sziget fényeivel olyan volt, mintha csak egy tó lenne. Ella már az igazak álmát aludta a fészerben, hallottam a hortyogását. Felébresztettem. Nem tűnt túl boldognak.
-Mi a fene esett magába? -huhogott rám.
-Üljünk le ide a lócára, elmesélem a mai napomat.
Dohogva mellém telepedett, elmeséltem a küszködésünket. Hallgatta, hallgatta. Időnként oldalról gyanakvó tekintettel rám lesett.
-Ennyi? – kérdezte, amikor befejeztem.
-Ja. Buenas noches.
Közelebb fészkelődött, éreztem bűzös leheletét az arcomon. Vigyorgott. Rátette a kezét a nadrágomra.
-Mást akar maga, he, he, he! Miért nem mondja? Ó, Istenem, milyen nagy marhák maguk, férfiak!