„Takarítsd el innen a hajódat!”

Van egy hibám. Ha eldurran az agyam, hajlamos vagyok beszólni bárkinek, legyen az, a római pápa, a walesi herceg, vagy Pápua Új-Guínea csúnya, nagyorrú emberevő fejedelme. Azon a napon, ami egyébként egy szép, napsütéses nyári nap volt, s a gyerekek viharos szembeszéllel küszködve nem tudtak kifutni a kikötőből, azt találtam mondani a helyi vitorlásiskola vezetőjének sir Alex Onodénak, az elmúlt idők egyik ismert, nagy szólóvitorlás versenyzőjének: „hej te, figyelj csak, miért nem tanítjátok már meg a gyerekeket vitorlázni”!

A szólóvitorlás versenyekről azt érdemes tudni, hogy a versenyző egyedül ül a hajójában, és útja során nem vehet igénybe külső segítséget. A legnagyobb, leghíresebb ezek közül a nagy távolságokat felölelő versenyek közül a földkerülő Vendée Globe. Ez a vitorlázás csúcsa. A verseny kiindulópontja és végcélja Les Sables-d’ Olonne, amely Franciaország Vendée megyéjében található. Igazi hősök ezek az emberek, egy szál magukban nekivágnak az óceánok és tengerek végtelen vizeinek.
Sire Alex Onode egyike volt az ünnepelt hősöknek. Illetve, eszed tokja! Lehetett volna, de, végül nem tudott elindulni.

Alexet szíven ütötte a dolog, hiszen hát napkeltétől napestig azon ügyködtek a feleségével Sin Maryvel, aki szintén jó-nevű versenyző volt a maga idejében, hogy gazdag tapasztalataikat átplántálják apró nebulóikba, és ezzel, nem mellékesen, ütőképes bevételhez juttassák a családi vállalkozást, melyből télen elutazhatnak Európa valamelyik drága, elegáns síparadicsomába.
Így válaszolt:
-A te rohadék hajód miatt nem tudnak kifutni ember! Útban van! Takarítsd el a hajódat! Most! Ússz be, kösd el, és vidd innen a francba!
Meg kell mondanom, hogy sire Onodénak nem volt igaza. A szél a túlpart felől fújt, pontosan szembe a vitorlásiskola stégjével. A stégtől éppen csak elinduló kis játék-jolléknak erős hullámzásban kellett krajcolgatni, vagyis jobbra-balra váltogatni a csapást. Az egyik legnehezebb manőver ez, ha ugyan nem a legnehezebb.
Miután az én hajóm a móló és a part között lévő öblöcske középen állt a saját bójáján, belátható, hogy egyáltalán nem volt útban, a szélirány miatt jobbról is, balról is mindenképpen kerülni kellett.

Sin Mary éles, sivító hangja még a szelet is lepipálta. Végigviharzott az öblöcskén, a nádszálak beleremegtek. A horgászok szerint, amikor Sin Mary sikoltozni kezd, a halak visszamenekülnek a mélység tinta-kék bugyraiba, és 12 órán keresztül nincs kapás.
Az asszony a stégtől rikoltozott, túl messze volt a tanuló-hajóktól: „jobbra a kormányt little John, húzd a kötelet, ne azt, hanem a másikat, kövér Lucy!”
Az én ízlésem szerint a partról kiabálni rémült, tanácstalan gyerekek felé nem autentikus vitorlás oktatás. Azért áll minden vitorlás iskola rendelkezésére motorcsónak, hogy az oktató beleüljön, odamenjen, és testközelből kommandírozza a tanulókat. Ha önerőből nem boldogulnak, hát vegye őket vontára.
A móló közepén álltam, néztem a semmit, a gyerekek az orrom előtt küszködtek. Nem bírtam megállni, hogy ne segítsek.
-Erre gyere – szóltam oda little Johnnak – széllel szembe nem lehet. Itt fordulj!
Kövér Lucyt is kiterelgettem a nyílt vízre, és még négy hajócskát. Ezek elmentek, jött ellenben a jegypénztár felől rohanva és üvöltözve sire Alex, s ekkor esett meg köztünk a fent említett épületes párbeszéd. Biztos berágott attól, hogy beleavatkozom a szakmai munkába, vélekedtem később, utánagondolva a történteknek, s Jose Martineznek is ez volt a meglátása, amikor szóba került. -Minek szóltál bele, az ő dolguk!
De, kétségívül a pénz nekem is pénz!

-Eszembe sincs – válaszoltam sire Alex felkérésére a lehető legudvariasabb hangon, amit magamra tudtam erőltetni. -A Santos a helyén marad!
Tovább üvöltött.
-Vedd tudomásul, hogy feljelentelek a Parti Őrségnél a vízi közlekedés súlyos veszélyeztetéséért! Sokba fog ez neked kerülni! Köszönd a pofátlan megjegyzésednek!

Fél óra múlva jött a rendőr a rocsóval Bayamaguából, s kikérdezte mindkét felet. Én úgy nyilatkoztam, hogy már 19 éve állok az öbölben azon a helyen, ellentétben a vitorlás-iskolával, amelyik csak most telepedett oda.
-Onode úr, még szinte be se tette a lábát Almeidába, máris azt követeli, hogy vigyük el a kikötő területéről, sőt még a környékről is a hajóinkat, mert a kikötőt, és a környező vízterületeket ő bérli a Részvénytársaságtól – magyaráztam.
-És? -A fiatal rendőr egyik lábáról a másikra állt.
-Ezzel szemben az igazság az, hogy csak a parton lévő jegypénztárt, és az előtte lévő néhány négyzetméternyi füves területet bérli, ahol a hajókat tartják. A vizet nem. Ezt állítja az Rt embere.
-Értem – mondta a hadnagy, de látszott a szemén, hogy egyáltalán nem érti.
Nem is érthette, jogi oldalról nézve túl bonyolult ügy volt. A brazil törvények nem egyszerűek.
-Minden esetre – folytatta összeráncolt homlokkal – arra kérlek téged is, és a többi hajós kollégát, hogy a békesség kedvéért tegyetek eleget a kérésnek. Legyen békesség köztünk itt, ezen a part-szakaszon.
Hozzátette, és az arca aggodalmas kifejezést öltött, ahogy beszélt:
-Onode urat ismerjük, volt már vele dolgunk….
Beugrott a hajójába, barátságosan intett. -By, by! Eloldanád a kötelemet?

Az asszony még aznap ultimátumot adott három hajónak, Jose Hatvanlábasának, Marek Bascájának és a Santosnak:
-Két napot kapnak – közölte ellentmondást nem tűrően. -Holnap után reggel hétkor már nem akarom itt látni ezeket! Tüntessék el a köteleket, a bójákat, sőt a rohadt klocnikat is a fenékről! Minden hóbelevancukat! Világos?!

Másnap délután kupaktanácsot tartottunk lenn a mólón. Ott volt Jose Martinez , aki a rossznyelvek szerint magyar származású, és eredetileg Martin Jóskának hívják, Marek Sielewiczky, és én.
Megjegyzem, gőzöm sincs róla, hol van ez az izé, Magyarország, ha tudja valaki, szóljon. Néhány ráérő horgász szintén odasündörgött a száját tátani. Később, délutáni alvását elvégezve csatlakozott hozzánk Chistofer Adelinde.
Elmeséltem, mi történt előző nap reggel.
Josét nem érdekelte különösebben az ultimátum. Fapofával mondta: „Onodét meg lehet érteni, elvégre sok pénzről van szó.”
-Vegyétek figyelembe, hogy ide gazdag befolyásos emberek hozzák a kölkeiket – érvelt. -Én minden esetre arrébb viszem a hajómat, nem fogok veszekedni senkivel.
A lengyel a ” pénz” szó hallatán ideges lett.
-Mert nálunk nem erről van szó?
Én is nyilatkoztam. Muszáj volt, Martinez szúrós szemmel egyenesen rám nézett.
-Engem csak a pénz érdekel – vallottam be. -Ha messzebbről kell idetutajoznom a Santossal, akkor megunja a vendég a banánt és elevez más vizekre.
Jose a vállát vonogatta. Annyira jellemző volt rá ez a vállvonogatás. Letojt ő mindent.
-Tegyetek, amit akartok Megmondtam már egyszer nektek, hogy én csak a társaság miatt csinálom, mert nem szeretek egyedül vitorlázni Engem a pénz nem érdekel.
Befutott Adelinde. Karikás volt a szeme, püffedt az arca, jó nagyot alhatott tele hassal.
-A pénz nagyon fontos – szögezte le. -Persze, persze. Nagyjából. Akarom mondani, Johnnynak és Mareknek igaza van. De Onodénak és Josénak is. Őket is meg lehet érteni.

Az egyik horgász így szólt:
-Fűtsetek be nekik. Tetű alakok. Itt húznak el közvetlenül a motorcsónakjukkal móló mellett, hiába kérjük őket, hogy menjenek kicsit arrébb. Valahányszor erre jönnek, felszedik az összes zsinórunkat! Az Úr Jézus Krisztusra sincsenek tekintettel!
A másik tódította:
-Miféle emberek ezek? Kinek képzelik magukat? Ezek még véletlenül se köszönnek senkinek! Az még csak hagyján, hogy a faluban észre se veszik az embert, ki vagyok én hozzájuk képest, szarházi kis senki. Itt ülünk a mólón minden reggel, egyszer csak megjelennek, jönnek, csivitelnek, terelik a gyerekeket, magyarázzák nekik a széljárást, a hullámverést meg minden marhaságot, rajtunk meg átnéznek, akár ha bábuk lennénk vagy ócska rongycsomók idedobva. Mindenre megtanítják őket, csak egyre nem, hogy köszönni kell, ha valahova megérkezik az ember, mert így illik!
A harmadik horgász, egy girhes galamb-ősz öreg alig várta, hogy szóhoz jusson. Egy szuszra, ámbátor elég hosszú lére eresztve elregélte szépen ától cettig, hogy Onodét a színtársulatával már rengeteg helyről füstölték ki, többek között Bayamaguából, Codéséből, Inezből, Porto Rueltóból, és Amisból.
-Mindenhol összeveszik mindenkivel! -foglalta össze sommásan.

Csend lett, pillanatnyi áramszünet. A társaság rám nézett, engem lesett Én voltam a legrégebbi vitorlázó Almeidában. Valamit mondanom kellett. Nem tudtam, mit mondjak, csak magamat tudtam ismételni, azt, amit már korábban elmondtam.
-Engem csak a pénz érdekel…!
És ez volt a végszó, utána szedelőzködtünk, s mentünk a dolgunkra. Ezer ágra sütött a nap, jöttek a kirándulók, fizető vendégeink.
Végtére is, nem mondtam hülyeséget. Ha jól belegondol az ember, tényleg a pénz a legfontosabb dolog a világon, abból élünk, abból vásárolunk, azt gyűjtjük, abban hiszünk, abban reménykedünk, mármint, hogy egyszer majd lesz belőle elég. A körül forog minden. Vagy talán nem így van? Ki meri állítani az ellenkezőjét?!

A szövegben előforduló szakkifejezések:

jolle = uszonyos (svertes) vitorlás hajó, krajcolni = L. előző rész, rocsó = (szleng) rendőrségi motorcsónak, klocni = L. előző rész