Leánybúcsú

Ez a szó így leírva, vagy kimondva általában pajzán gondolatokat kelt bennünk, férfiakban. Pláne akkor, ha egy „hajókázós” lánybúcsúról van szó. Mi tagadás, nekem is rögtön beindul a fantáziám. Leánybúcsú. Tűz a nap, simogat a szellő, lágyan ringatnak a hullámok. A fedélzeten szanaszét gyönyörű, félpucér, vagy teljesen pucér női testek. Teltek, karcsúak, ruganyosak, szőkék, barnák, vörösek. Ki ül, ki fekszik, ki előredől a törülközőjén, s kacéran a bokáját vakarja. Kellemes halk zene, az ég kék, ömlik a bor és a pezsgő.
Van-e hajós ember, aki nem vágyik egy leánybúcsús hajókázásra félmeztelen lányok társaságában? Hát nem tudom….

Elterjedt a híre, hogy Martinez csütörtökön egy csapat lányt visz a Hatvanlábason.
Lánybúcsú lesz, mondták a jól-értesültek, és somolyogtak, kacsintgattak, no meg provokálták a jó kapitányt.
-Mondd csak Jose, aztán fel vagy te készülve erre?
Martinez pislogott. Levette sokdioptriás szemüvegét, megtörölgette a lencsét. A cokpitban állt a kormánykerék mellett, onnan szólt vissza a horgász havernak.
-Természetesen. A baloldali backstégem kicsit laza volt, de meghúztam a spannert. Most már feszesen áll.
Christofer Adalinde tele szájjal röhögött.
-És a gumival mi van…a…tudod, miről beszélek!
-A gumival?
Felvette, szeméhez illesztette a lencsét, átkancsított rajta. Szemmel láthatóan nem volt száz-százalékig megelégedve az eredménnyel, újra levette, és újra dörzsölni kezdte a kezében tartott vászondarabbal.
-A gumi…hát igen….három gumim van.
A móló szájtátó, bámész úri közönsége dőlt a röhögéstől.
-Három, Jose, nem mondod, hogy csak három?
Pislogott. Felvonta a vállát. Mi ebben a mulatságos?
Rá volt írva bagoly képére az értetlenség.
-Ja, mert miért? Kevesled? Egy kell az üzemanyag utántöltéshez, egy a leeresztéshez, egy meg ugye, tartalék.

Marek Sielewiczky másfelől próbálkozott. Ránézett Chistoferre, odakacsintott neki, vigyorgott egyet, aztán Martinez mellének szögezte a kérdést.
-És izé, na. Mit is akarok. Te hány menetet bírsz, Jose?
Majd kipukkadt közben, alig bírta visszatartani
-Mert?
A pocakos kis kapitány egykedvűnek tűnt. Feltette a szemüvegét, most már látott. Kinézett Marekre, végigfutatta a tekintetét rajtunk, évődőkön. Gőze nem volt arról, hogy csak ugratjuk.
-Hát, mert lesz ugyebár ez a lánybúcsú…
-Ja? -Elnevette magát Martinez. -Arra gondolsz? Figyelj, én nem hiszem, hogy ilyesmire sor kerül most, elég sokan leszünk. Meg macerás, gondolj csak bele.Tudod…izé…kormányoznom kell…
Elgondolkodva folytatta.
-Hogy érted egyébként, hogy hányat bírok? Egyfolytában, megállás nélkül? Hát legfeljebb kettőt, hármat. De, ha pihenhetek közben néhány percet…? Nézd, még nem vagyok annyira öreg!
Körülnézett, tekintete megállapodott a jobboldali, külső vantnin. – Várjatok. Meg kell igazítanom a széljelzőt.
Felmászott a fedélzetre, megpiszkálta, feljebb húzta. Lejött, lentről is megnézte. Újra felment, megint igazított rajta egy kicsit.
-De estére e g y e t azért beújítok magamnak – folytatta a témát a lehető legkomolyabb hangon. -Majd szólok az egyiknek. Általában minden három csoportból akad egy vagy két bevállalós. Bánom is én, hogy szőke-e, vagy barna, egy a lényeg, hogy jó dudái legyenek, azt nagyon bírom. Egy jó, kemény cici. Vagyis inkább kettő.
Hozzátette:
-És persze értsen hozzá. Az is nagyon fontos. De ez nem igazán probléma, a mai lányok általában értenek.

Tűnődött, számolgatott az ujjain.
-Százalékos arányban, feltételezve, hogy a napi három csoportban mondjuk átlagosan harminc főt viszek, ez praktikusan két csajt jelent, vagyis majdnem 6 százalékot. Vagy esetleg hármat. Szerintem nem is kell több, mondjátok, minek már nekem ennél több?
Legyintett, s ment, baktatott kifele, ki a partra, hogy a sorompónál igyon egy citromos sört.
Mikor már a kukák magasságában járt, amelyek mellett kupacokban áll éjjel-nappal a szemét, feltápászkodott a helyéről Marek Sielewiczky. Fulladozott a röhögéstől.
-Na, jó, akkor én is megyek, és én is beújítok egyet.

Reggel, ahogy bírtam igyekeztem lefelé a hepehupás rossz úton, hogy le ne maradjak a mókáról. Kilencre értem le a sorompóhoz, éppen jött a vonat. Ezúttal megvártam, míg elmegy, s csak utána keltem át a síneken. A móló előtti parkoló még félig üres volt, illetőleg csak félig volt tele, könnyen kaptam helyet. A pénztárépületnél, s mellette két oldalt, amit most Onodéék használnak, a korai időpont ellenére sürögtek, forogtak a vitorlásiskola nebulói. Sire Alexet is láttam egy percre, meg az asszonyt, Sin Maryt is, tüntetően elfordították a fejüket, mintha nem vettek volna észre. Hangosan köszöntem, ahogy illik, ahogy annak idején még engem tanítottak.
-Jó reggelt, szép napot mindenkinek!
A gyerekek, akikkel jóba’ voltam lelkesen visszaköszöntek, odaintettek, elég is volt aznapra az egómnak, a felnőttekkel nem foglalkoztam.

Künn a mólón javában folyt a készülődés. Persze ezt úgy kell elképzelni, hogy csak Jose készülődött, a többiek a szájukat tátották. A pocakos kis kapitány gázolajat pumpált fel a külső tankba éppen. A Hatvanlábas a móló közepénél volt kikötve, mögötte a vitorlásiskola motorosa, a mögött, pedig a Basca, Marekkel. A túloldalon Christofer Adeleinde lógatta a lábát a Szt. Adalbert korlátján, a móló végén két oldalt baráti horgászok.
Mindenki a lányokra volt kíváncsi, milyen lesz a felhozatal?
Na, nem kellet sokat várni, nemsokára feltűnt színes, tarka-barka, szemet gyönyörködtető, szívet melengető csoportjuk a pénztárépület felől.

Minden előzetes várakozásomon, vagy elképzelésemen túltett ez a hét, vagy nyolc lány! Hogy heten voltak-e, vagy nyolcan, azóta sem tudom, de nem is érdekes. Szájtátva bámultuk őket. Christofer oldalba bökte mancsaftját, a 17 éves Comiit, aki mellette guggolt s egy tricliteutit rágcsált, Marek rám nézett, intett a szemével, a horgászok otthagyták botjaikat, megfordultak, és úgy maradtak mozdulatlan élőképként.
Hófehér sirály-szárnyak suhogtak a levegőben, kuruttyoltak a békák, egy vízisikló pont előttem kapott be egy ezüstszínű halacskát. Hétágra sütött a nap. Lenn a fenéken a zöldes-szürke kövek félénken rezegtek. A hőmérő higanyszála gyors ütemben kúszott felfelé. Lelki szemeimmel láttam, ahogy kúszik a higany.
Aztán, itt kiesett egy darabka idő. Lekötötték a köteleket a bikáról és elmentek. Még láttam kibomlani messze elől a Hatvanlábas óriási génuáját. A hajó zsugorodott látómezőm hímes mezejében, egyre kisebb lett, már csak egy kis fehér pont táncolt a tintakék tengeren, majd az is elenyészett.

Mesébe illő volt a folytatás. A mólón mindenki arra volt kíváncsi, becsajozott-e Jose, sikerült-e neki beújítani valakit? Vaskos választ kaptunk a kérdésre.
Hatkor kötött ki a csapattal. Vidám kacagással búcsúztak a lányok, ment a pusziszkodás, fényképezkedés és a többi. Integettek, jövőre is jövünk! Elvonult a csoport, de egyikük ott maradt. Ez az ott-maradó lány megvárta, míg Jose újabb csoportja, amely már türelmetlenül toporogva várakozott, fel nem száll a hajóra, ott várt, míg újra ki nem fut a Hatvanlábas. José intett neki és mondta hangos szóval: „két óra múlva itt leszek, igyál addig egy kávét drága, és harapj valamit…”
Mondta: „ha megjövök, kocsiba ülünk és megyünk Porto Alegrébe”.
Beszélgetni kezdtem ezzel a lánnyal. Leült mellém a kőre. Jókedvűen mesélt a hajón töltött órákról. Nagyon közvetlen, cserfes kis jószág volt.
-Csodálatos ember! – áradozott Joséról. -Én ilyennel még nem találkoztam, mióta csak élek. Okos, művelt, figyelmes. Tetőtől talpig férfi, és úriember.
Sejtelmesen mosolygott.
-Egész éjjel vele leszek.

Kikísértem a kávézóba, a vasúti sínekhez. Leültünk, rendeltem két kávét, és két, finom kakaós csigát. Tovább csivitelt, be nem állt az a csöpp, csókra álló szája.
-Tetszik tudni, én mindig bírtam az idősebb, érett férfiakat. Sokkal másabbak, mint a fiatalok. A mai fiatalok, az én korosztályom, tisztelet a kivételnek, csak a léhaságokkal törődik, nem lehet velük komoly dolgokról beszélgetni.
-És Joseval? – kérdeztem. -Vele mi az ábra?
-Óh, vele igen! -Egészen belepirult a közlésbe.
-Azért is akarom….-szégyenlősen elhallgatott, lehajtotta szöszi fejét.
Láttam, elérkeztünk egy pontig, ahonnan nehéz továbblépni. Lehet itt valami, amiről már nem szívesen beszél, de nekem bizonyosság kellett, némi nemű fogadásokból kifolyólag.
Azt hittem szűz, és Joseval akar először. Nekem ez jött le.
-Igen?
-Nézze….
Felemelte a fejét, hosszú szőke haja lebbent, szeme, kutatva nézett rám. Volt egy olyan érzésem, hogy most valami nagyon fontos dolgot fog elárulni. Egy könnycsepp csillant meg árnyékos szép szemében.
-Fiatalabb koromban olvastam egy történetet. A Light and Night magazinban jelent meg folytatásokban. A címe…a címére nem emlékszem, de arról szól, hogy egy fiatal lány megismerkedik egy érett, idősebb férfivel, aki megtetszik neki.
Nyomon vagyunk, gondoltam
-Csakhogy van ám egy kis baj, a férfi nős ember.
Most lesz érdekes, nyerítettem fel magamban.
-Nős, de az asszony egy másik férfit szeret.
Eredeti, gondoltam, ám hangosan nem szóltam semmit, nem akartam megzavarni.
-Így hát boldogságuknak elvileg nincs akadálya…
-De?
-Az asszony tisztességes.
Az jó. Van ilyen asszony?
-Vagyis?
-Vagyis nem csalja meg a férjét. Aztán…aztán az történik, hogy meghal szegény kis nő…mert meghal, úgy alakul, mert hát, hogy is mondjam, szóval öngyilkos lesz, felvágja az ereit.
-És?
-És ők ketten….a fiatal lány és az érett, idősebb férfi, a főhős, összeházasodnak, boldogan élnek, gyönyörű gyerekeik születnek.
Elhallgatott. Láttam, ez még nem minden. Még valami volt a tarsolyában.
-Tudja miért meséltem el ez a történetet?
Nem válaszoltam. Most már úgyis elmondja, nem kell a bztatás.
-Mert Jose „arra” a férfire emlékeztet. A könyv főszereplőjére, Paulra. És én a hajón ünnepélyesen felkértem….felkértem….
Alig bírta folytatni, könnyeivel küzdött.
-Felkértem, hogy legyen az esküvői tanúm.
A meglepetéstől majdnem leestem a székről
-Hogy mid?
-A tanúm. Ja, mert, amit még nem tud, ma este lesz az esküvőm Porto Alegrében. Én vagyok a menyasszony, ezért volt ma ez a leánybúcsú. De…de történt egy kis malőr, a barátnőm, aki a tanúm lett volna, telefonált, hogy nem tud lejönni, közbejött dolgok miatt.

Nagyon ostobának éreztem magam. Csak bámultam magam elé a földre. Éreztem, hogy most valami borzalmasan nagy ostobaságot fogok kérdezni, akármennyire erőlködöm is, hogy ne, s nem csalódtam magamban. Megköszörültem a torkom, megittam a kávém maradékát. Próbáltam összeszedni a gondolataimat.
-Figyelj csak. Ne haragudj, megkérdezhetem hány éves tulajdonképpen a vőlegény?
Arra számítottam, így felel majd, s hangja büszkeséggel lesz tele: „ötvenkettő!”
Vagy ezt: „hatvankilenc.”
De nem ezt mondta. Azt mondta:
-Annyi, mint én, huszonhárom.
Nevetett, fülig pirult. Valószínű eszébe jutott, hogy aznap este lesz a nászéjszaka, és, hogy
egy nászéjszaka mégis csak egy nászéjszaka. Meg még az is nyilván, hogy mennyivel jobb egy nászéjszaka egy huszonhárom évessel, mint egy ötvenkettővel.

(A hatvankilencről nem is beszélve.)

A szövegben előforduló szakkifejezések:
cokpit = munkatér, backstég = hátra-merevítö, oldható, génua = orrvitorla,