Utószó

Ha egyszer egy regénynek van előszava, utószavának is lennie kell.
Van is. Íme, lássátok:

Az Előszóban, emlékezzünk csak, azt mondja Bödön a szájhős, a „legnagyobb” magyar internetes író: „ez a könyv az időparadoxon helyett, de annak analógiájára a változást teszi meg főszereplővé!”
Nos a történet végére értünk, s fel kell tennünk a kérdést magunknak, tetten érhető-e a regényben a felemlegetett, csupa nagybetűvel írandó VÁLTOZÁS , vagy ez csak egy újabb „bödönös” hencegés?
Egyfelől egyvalami biztosan megváltozott 1988 után. Magyarország államformája a „népi demokratikus köztársaság” helyett „magyar köztársaság” lett. És, ami ezzel jár, többpártrendszer, piacgazdaság, szólás és sajtószabadság, meg a többi áldás.
De Bödön nem erre volt kíváncsi elsősorban, azt hiszem, hanem arra, hogy változik-e vajon a „lélek”, változott-e az ember?
A marxisták erre a kérdésre régen így feleltek volna, „naná, hogy változott, hiszen tudjuk, hogy a lét határozza meg a tudatot.” Nem biztos, hogy így van, egyáltalán nem biztos. Más ember lett Barna Roland, akinek szavajárása volt, hogy: „az ellenforradalom idején elvtársak…”? Belátta tévedését, és mellét verve kiáltotta a nyílt utcán: mea culpa, mea maxima culpa?
Vagy Csoknyainé Szegedi Kamilla, a Stázi egykori ügynöke? Ő, emlékezzünk, mindenkivel lefeküdt a Hivatalban, aki 170 cm-nél magasabb volt és nadrágot hordott? Más emberré lett gazdag, erkölcsös, idős férje oldalán?
Mi lett Székely Hajnalkával és Roth Emillel? És szegény Tandem Baluval?
Tandem Balu változott a legtöbbet szegény, félméterrel a föld alatt nagyon meg tud változni az ember!
A magam részéről én nem tudom. Hiszen Székely Hajnalka megígérte Alicjának…? És Roth Emil is megígért valamit. Gondolkodom. S arra buzdítom az Olvasót, szintén tegye ezt.