Abban az időben Tállai Gyurka piros hajjal mászkált mindenfelé, és ha rákérdeztek a miértjére, így válaszolt:
-Közeledik a dicsőséges, nagy októberi szocialista forradalom ünnepe, hülyegyerek. Nem tudtad?
Ha ezt követően az illető még mindig értetlenkedett, mondván mondva, hol van az még, legalább másfél hónap! , összevonta busa szemöldökét, elnézett felette valahova a nagy büdös semmibe, és így szólt: tudod mit, egyél sz.rt!
Sokan szerették volna megverni, de nem lehetett. Ott állt mögötte Bodolai Jocó, az osztály, sőt talán az iskola legerősebb gyereke, és ott állt mögötte a Zsírosi is, a legvadabb.

Magam sokat gondolkodtam azon mi fűz össze minket, négyünket?

Nem igaz, soha nem gondolkodtam ilyesmin, csak néha az eszembe jutott, lévén annyira különböztünk egymástól, mint négy tojás.
Bodolai erős volt, de ez volt minden. Zsirosi vad, verekedős, csak a bunyó, és a balhé érdekelte. Tállai Gyurkát semmi. Egyszer ugyan röhögve kijelentette, hogy ha felnő, orosz-tanár szeretne lenni, ennek azonban értelmes alapja, vagy esélye nem volt, bukásra állt ebből a szép tantárgyból, félévektől félévekig folyamatosan ingázott az egyes és a kettes között.
Engem sem érdekelt a világ gondja-baja, bevallom. Maximum egy-egy jó házibuli a Zsíroséknál, vagy a Keglevich Soma lakásán a Felsőerdősorban, de az is csak akkor, ha Mary is ott volt, a Zsírosi Ricsi húga. Vele tudtam a legjobban rázni a csajok közül, s a legjobban dumálni. Ha nem ráztunk éppen, akkor beszélgettünk egy sötét sarokban. Vég nélkül tudtunk beszélgetni mindenféléről, a társaságról a rock-zenéről, Tállai Gyurkáról, vagy a Marosi Katiról, akihez a Zsírost gyengéd érzelmek fűzték. Emlékszem egyszer egy szám után megálltunk a szoba közepén és egymásra néztünk. Néztem a Maryt és ő is nézett engem. Olyan furcsa volt a szeme. Azt hittem, hogy akar valamit mondani, s megkérdeztem, mit akart mondani? Félrekapta a tekintetét, eleresztette a kezemet. -Semmit – mondta. -Miért gondolod? Na gyere. Üljünk le valahova, együnk egy szendvicset és dumáljunk.

Tállai vörös haja, ki tudja mi okból feldúlta az osztály nyugalmát. Volt ő már kék, lila, zöld, hófehér és rózsaszínű, egyik sem váltott ki ekkora izgalmat. Azokban a szeptemberi napokban éjt nappallá téve dolgozott, matekfüzetének kitépett kockás közepére rótta, rótta a sorokat. Láttam, időnként vadul áthúzza, amit addig írt, majd újra kezdi. Gondoltam verset ír, kinek, mi köze hozzá? A „Gép leszállt” című remekművét, mindenki ismerte, még Zöller is a mord történelemtanár. Egyetértettünk abban, hogy az a vers korszakalkotó, és merőben átszabja mindazt az élő és holt tudást, ami az emberiség hajnalától a mai napig kicsúcsosodott.

” A gép leszállt, ha, ha, ha
a lépcsőt nem tolták oda…”

Hja, a gótika, a gótika! Cetli érkezett balról, átvettem, kibontottam. Zsírosi tudatta, hábé lesz náluk, szombat este.
„Ott leszek” -jegyeztem rá, s továbbítottam Bodolainak. Jocó bólogatott: „én is”, és tovább passzolta Tállainak.
Nem tudom – rázta piros fürtjeit. Majd még meglátom. Hagyjatok lógva.

Végül nem volt ott a bulin. Sejtettem, hogy így lesz. Pedig jó volt. Szalámis zsemle volt tojáskarikákkal, amit szerettem, sör, bor, rum, minden, mi szem szájnak kellemes. Egész éjjel a Ricsi húgával ráztam, reggelre jól elfáradtunk mindketten. Másnap a suliban számon kértem Tállaitól, miért nem jött?
Rejtelmes képet vágott. -Ne tudd meg – mondta. -Írtam egy új verset.
-Mutasd! -zörrcsentem rá.
Háta mögé dugta a papírlapot, fülig vörösödött.
-Nem lehet, még nincs kész…
-Mutasd!
-Címe sincs….
-Ne szórakozz, add ide!
Félszegen nyújtotta a papírt. Megnéztem. Két sor volt rajta csak, elmosódott, maszatos betűkkel:

„Áj láv ju szóltam némán
Ferde a torony mondta a plébán”

-Mi ez? – A halk kérdés szinte üvöltésnek hatott a folyosó csendjében.
– Vers – nyögte.
Megmérgesedtem. -Ez nem vers, te ló! Ezért nem jöttél el? Még címe sincs. És mi az, hogy „plébán”
-Os – mondta most már kihúzva magát.
-Os?
-Persze. Plébán-os.
Otthagytam. Ez megbuggyant. Ezért kihagyni egy ilyen jó bulit?
Később mégis visszamentem, hogy beszéljek az agyával. Mondtam neki mindent, amit itt nem ismételhetek, Hallgatta, hallgatta. Aztán ilyet szólt lazán:
-Tudod mit Fritz? Menjél és egyél sz.rt!
Még mindig hallom lelki füleimmel e szót, elhangzott bár, ahogy Petőfi jegyezte.
– Tudod mit? Menj a fenébe, és egyél sz.rt!