2009. május 8.-n tettem fel a „A lajtorja” eddigi utolsó epizódját, 27-es számmal. Akkor azt ígértem, folytatom. Nos, ígéret szép szó, ha betartják úgy jó. Mit számít, hogy közben eltelt több mint tíz év? Semmit.
Bevallom, azért hagytam abba anno, mert túl nehéznek találtam: végül is négy ismert nagycsalád és a kiterjedt rokonság életéről szól, a több mint zűrös ezerkilencszáz tizenöt, húszas, harmincas évektől kezdődően (két világháború, fasizmus, gazdasági világválságok, kommunizmus, rendszerváltás) jószerivel napjainkig. A főszereplők nevét megváltoztattam. Nem lenne szerencsés, ha ma is élő, eleven, hús vér emberek, illetve le és felmenőik azonosíthatók lennének, és egyszer csak valamelyikük szembetalálná magát e könyv lapjain önmagával. Persze, a régi rokonok, ősök ismert és meg nem változtatott neveiből, amelyeket meghagytam, visszanyomozható, ki kicsoda, de úgy gondolom, hogy ez nem túl nagy baj. Akik érintettségük okán esetleg belevágnak, azoktól nem sajnálom, sőt, biztatom őket, kutakodjanak csak, tudjanak meg lehetőleg mindent, s amit kihámoztak, meséljék el családjuknak.
A többiek számára érdektelen, hogy kik például a felvidéki, gazdag, nagybirtokos családból származó Kvassay „nagymama” vagy az ippi és érkeserűi Fráter Lóránd gróf, a híres nótás huszárkapitány rokonai, leszármazottai, illetve, hogy Dósa, Kósa, Keglovich, Kováts-e a valódi nevük, vagy valami más?
Ők, nem valószínű, hogy rákattannak, de hát persze nekik se tilos.

Idézzük most vissza, néhány sor erejéig, mi történt az eddigi huszonhét epizód során?

Lengyel Imre, naplopó, lump, megbízhatatlan ember, igazi kocsmatöltelék. Azt is mondhatnánk, tombol ereiben sűrű, rossz vére. Otthagyja fiatal feleségét, (vagy az dobja ki őt?) – és egyéves kisfiát. Ideiglenesen Keresztanyáéknál húzza meg magát Zsófia-ligeten. Már-már kitelik a becsülete itt is, (a legény adósságokat halmoz fel, amelyeket rokonainak kell kifizetni, zűrös nőügyei vannak, iszik, verekszik, hajnalig húzatja a cigánnyal stb.) ám nap, mint nap bűnbánó szívvel fogadja meg, hogy most már tényleg változtat az életén, dolgozni fog, s minden jóra fordul. Egy nagylélegzetű bibliai történetet írogat a veranda hűvös csöndjében délelőttönként, amikor már kialudta mámorát és jól bereggelizett szalonnás tojásból, és puha fehér kenyérből. Témája Isten és ember kapcsolta a teremtéstől, a bűnbe eséséig. Lassan halad vele, viccesen azt mondanánk, lassú munkához idő kell.
Közben megismerjük a népes, szerteágazó rokonságot: Dósa Jenő házában gyakran gyűlnek össze a rokonok, családtagok. A II. világháború után vagyunk, úgy tizenöt, tizenhat évvel.

Aztán fordul egyet az időkerék. Visszarepít minket a múltba. 1920-as évek. Dósa Jenő jegyzőként dolgozik a közigazgatásban, első időben a Pest megyei Vácszentlászlón, majd később Zsámbokon. Tanúi vagyunk a vidéki élet sok szívet melengető, és szívszorító eseményének. Olvashatunk, arról, hogy a fiatal jegyző szekéren igyekszik valahová, s egy vasúti átjáróban majdnem végzetes baleset éri. A sorompó szabadot mutat, a fogat behajt a töltések között futó vasúti pálya, szűk, a kanyar miatt beláthatatlan átjárójába. Igen ám, de jön a vonat, és fékezés nélkül nekik rohan. A homokfutó aprófává törik, a kocsis szörnyet hal, a lovak elpusztulnak. Dósa Jenő az ütközés pillanatában lerepül a bakról, és csodával határos módon kisebb törésekkel, zúzódásokkal, agyrázkódással megússza. A kórházi kezelés költségeit a vasúttársaság állja, s ráadásként, fájdalomdíjul felajánlanak neki egy álomnyaralást az Osztrák-Magyar Monarchia legszebb, legfelkapottabb fürdőhelyén Abbáziában.

…ballag a két almásderes a Tura felé vezető műúton a júliusi kánikulában, egy összedőlt fahíd felé tartanak, amit a község pénzén kéne rendbe hozatni. S míg a lovacskák unottan poroszkálnak a tikkadt sárguló-zöldellő táblák között, főjegyző úrnak van ideje elmélkedni, merengeni…
Figyelem Kedves Olvasó! Igaz történetet tartasz a kezedben! „Nem mese ez gyermek…”

Folytatása következik!