2. Ne vigy minket a kísértésbe (Második Könyv, folytatás)

Dósa Jenő egy nagyméretű, fél falat beborító festményt küldött haza Teréz asszonynak Abbáziából. A kép Szűzanyát ábrázolta a Kisjézussal. Művészi reprodukció volt, Raffaello Sixtusi Madonna című festménye alapján készült. Jegyző úr kisebb vagyont fizetett érte. Becsomagoltatta, és postai úton hazaküldette. Jellemző a kor viszonyaira, hogy a csomag szépen, rendben megérkezett, jóval az előtt még, hogy a fiatal jegyző hazatért volna a nyaralásából. Ez a háború előtti utolsó békeévben történt.

Teréz asszony nagyon megörült a képnek, ámbár lelkesedését még gyermekei előtt sem mutatta ki. Az ő családjában nem volt divatban a zajos tetszésnyilvánítás. Titokban ejtett néhány meghatott könnyet, imazsámolyán térdepelve elmorzsolt egy rózsafüzért, s Ferkóval, a siheder-korú új kocsissal felszegeltette a hálószobában a hitvesi ágy fölé. Ott volt, amíg a régi jegyzőlakban laktak Vácszentlászón. Onnan Zsámbokra került a húszas évek elején, Dózsa Jenőt ugyanis a megyei alispán Endre Lajos Zsámbokra helyeztette át főjegyzőnek. Helyébe Lengyel Imre a volt segédjegyző lett az új jegyző, Teréz testvér-bátyja.
1939-ben Csömörre vitte magával a család, aztán a nagy háborút követően Zsófialigetre Zsófialigeten ugyanúgy a hálószobában függött a falon, Teréz asszony ágya fölött. Az unokák, Anci és Jencike a Szűzanyával keltek és feküdtek, Ő nézett le rájuk a fentről, földöntúli nyugalom és békesség áradt isten-anya lényéből, ahogy a kisded Jézust karjában tartotta, angyaloktól övezve

1969-ben el kellett adni a Zsófialigeti ötszobás házat, Ica fizetéséből nem bírták tovább fenntartani. Akkor már csak ketten laktak benne, Ica, Dósa Jenő idősebbik lánya és Teréz asszony. Teréznek, mint „háztartásbelinek” nem volt nyugdíja, s férje után sem kapott semmit a kommunista Magyar Államtól. Ó, hogyne! Csak nem képzeljük, hogy egy olyan népnyúzó, egykori közigazgatási embernek az özvegye, mint egy volt jegyző, aki felelős a régi rendszer minden bűnéért majd még pénzt kap!
Teréz úgy döntött, hogy a festményt Kenesei Zoltán plébánosnak, gyóntatópapjának ajándékozza. Sok-sok évvel később Jencikének, akit akkor nagy komolyan már Jenőnek hívtak, eszébe jutott, hogy utána kéne nézni, meg van e még? Az, nyilván fel se merült benne, hogy esetleg vissza is vásárolhatná, anyagi lehetőségei meglehetősen korlátozottak voltak, de szerette volna legalább lefényképezni, hogy valami emléke maradjon a családnak. Némi-nemű utánjárást követően sikerült eljutni a paphoz. Kenesei Zoltán nem mutatott sem empátiát, sem hajlandóságot. Ó, ő nem tudja, ő nem látta a képet, nem emlékszik semmire, különben is, hagyják őt békében. Ennyiben maradt a dolog, ifjabb Dósa Jenő ennél többet nem tehetett.

…mennek, mendegélnek a lovacskák, poroszkálnak az országúton, lógatják nagy, busa fejüket. Tura messze van még, majdnem hét kilométer. Az ég palaszürke canvasából sápadt izzással tűnik elő a napkorong, fehér a szegélye rojtos sárga a belső mag, és csak tűz, tűz, mintha a pokol főördöge Lucifer személyesen biztatta volna fel eme a galádságra Száll a por, könnyű nyári szél viszi, repíti, kavarja a határban a vetések között. Szürke a cukorrépa máskor méregzöld levele, megdőlt szárral, kókadt levelekkel ring a tengeri. Fecskék cikáznak a vetések felett. Alacsonyan repülnek, eső lesz tán. Amott, a távolban aratnak, szinte füstöl ott a határ.
Bóbiskol a bakon Ferkó a kocsis. Házasodni készül, s hogy jobban férjenek, építkezik a falu szélén, arra, amerre a széles út kiviszi az embert a temető felől a turai útra. Szundikál Dósa Jenő is. Fel, felriad, nézi a táblákat. Eső lesz, mondja magában újra, csodálkozva, alacsonyan szállnak a fecskék. Na, majd átküldetek Ferkónak egy szekérre való vályogtéglát, és egy szekér homokot. Az ég alján, amerre mennek habos-babos felhők terpeszkednek. Rózsaszínű fényben tündököl a szegélyük, a közepük fekete, mint az éjszaka. No csak. Eső lesz, mondja még egyszer. Csak tartson még ki egy kicsit, míg Turára nem érünk. Beszélnem kell Bíró Lajossal mindenképpen a mocsarasi híd ügyében….