3. Ne vigy minket a kísértésbe (Második Könyv, folytatás)

Régen, a török időkben, meg még az előtt, a falu nem ott feküdt, ahol manapság, hanem attól délnyugatra, Vácszentlászló felé. A neve se Zsámbok volt, hanem úgy hívták, hogy Pusztafalu, de sokan „Sambucként” vagy „Sombokként” emlegették. Mendemonda járt széltében, hosszában, hogyan futamították meg egyszer a magyar vitézek a rabló törököt arról a környékről. E szerint a Hajta patak mocsaras rétén bujkáló vitézek sárral kenték be arcukat, testüket, s így, magukat görbekre csúfítván rohanták meg az álmukból éppen csak felriadó ellenséget. A fekete képű, ijesztő démonokat megpillantva a törökök elhányták fegyvereiket, felszerelésüket, s fejvesztve menekültek.
Később a falu elnéptelenedett, lakói máshová költöztek. A magára maradt házakat, s az egykori várat, mert bizony, vára is volt Pusztafalunak, ha kicsinyke volt is, és a pálos-rendi kolostort rablócsapatok fosztották ki, feldúlták, porig égették. Száz év múlva varjú se károgott az egykori falu üszkös romjai helyén.

Újabb száz év telt el, vagy talán kettőszáz. Új telepesek érkeztek, akik magukat palócoknak nevezték. Ők így mondták, s így mondják ma is: pálócok vónánk mi, vagy mifene! Zsíros, jó földek terülnek el arrafelé, bő termést adók, megragadtak. Lakhelyüket „Sámboknak” kezdték hívni, amiről ma már csak találgatni lehet, hogy mit jelentett. Írásos emlék nem maradt, úgy, hogy tág tere nyílik a találgatásnak. Egyesek azt gondolják, hogy az elnevezés a zsombékos, sáros, vizenyős területre utal, mások úgy tudják, és ennek van némi alapja, hogy 1328-tól 1331-ig a francia eredettel rendelkező Zsámboki família, (eredetileg Champagniai grófok) birtokolta a környéket, s ők a névadók. Létezik ugyanis egy régi okmány, fellelhető az Országos Levéltárban, mely szerint nevezett család, pontosabban Zsámboki Márton fia László, szolgabíró volt a tulajdonos.

A mocsarasi fahíd, amelynek ügyében Dósa Jenő főjegyző régi komájához, egykori iskolatársához igyekezett Turára, a Hajta patak lápos-sásos, zsombékos területei felett elterülő földbirtokokat kötötte össze a községen átmenő, dányi, vácszentlászlói úttal.
Bíró Lajos nagy kártyás hírében állt, akárcsak a Dósa Jenő. Péntekenként jöttek össze, hol az egyik, hol a másik portán, a tanító, a pap, a kántor, a kisbíró, az orvos és a segédjegyző társaságában. Hajnalokig tartó kártya-partik voltak azok, messze földön híresek. Még Valkóból, Dányból, Isaszegről, vagy a távolabbi Galgahévízről is érkeztek olykor vendégek. Ha többen voltak, mint amennyi zsugás egy partihoz szükségeltetik, és ez istenuccse gyakran megesett, két helyiséget is igénybe vettek: a verandán kívül a „nagyszobában” is verték a jó lelkek a blattot. Tarokkoztak, az volt divatban, azt szerették a legjobban. Egyszer aztán az történt, hogy Teréz asszony hajnaltájt csak megjelent borzasan, karikás szemmel a nyíló ajtó-résben: no, most mán elég, most mán menjenek kendtek más portájára inni, és kajabálni. Elénekelték még az ilyenkor szokásos nótát, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem megyünk mi innen el, míg minket a házigazda furkósbottal ki nem ver, majd felserkendtek, s asztalt bontottak. Kártyaasztalt, mondom, s Dósa Jenő felszólítására: „gyerünk át legott Sípos Jenőhöz” nekilódultak. Igen ám, de a Sípos-portánál vaksötét és kutyaugatás fogadta a kissé kapatos társaságot. Zárt zsalugáterek, síri csönd, amelyet csak az urak kornyikálása tört meg. Vártak hát, zörgették a rácsos zöld kaput. Zöldre van a, zöldre van a rácsos kapu festve. „Sípos Jenő mi vagyunk, Sípos Jenő engedj be!” Nyílt az ablak nyikk, csattant a párkány pléh lapján valami súlyos kemény tárgy, csatt, és egy sztentori kiáltás harsant. „Részeg disznók! Mit akartok? Táguljatok innen izibe, mert rátok uszítom a kutyát!” Aztán nyakon öntötték őket egy lavór vízzel.
Öreg Dósa Jenő még nagypapa korában is felcitálta az esetet olykor-olykor. Felriadt délutáni szunyókálásából a téli-konyhában lévő vaságyán, horkantott egyet, s mondta a magáét félálomban: Sipos Jenő! Jenő bácsi! Mit tettél velem Jenő bácsi!
Ancy és Jencike gyakran hallották, amikor nyári szünidőben ott voltak. Kérdezgették nagyapjukat: Apipi, ki az a Jenő bácsi? – de kérdésükre soha nem kaptak semmiféle választ.
Senki, legyintett nagyapa, s ezzel le volt zárva a téma.