7.Ne vigy minket a kísértésbe (Második Könyv, folytatás)

Szóljunk néhány szót a korról. A regényben most az 1920-as évek közepén járunk. Túl van az ország a világháborún, a proletárdiktatúra rémségein és a megalázó trianoni békediktátumon. Területének kétharmadát, lakosságának 63 %-át elvesztette. A vérveszteségek is óriásiak, nincs család, amelyben ne veszett volna oda valaki, férj, gyerek, fivér, unokatestvér, apa, nagyapa, nagybácsi. A sokk, ami a nemzetet érte, egyszerűen letaglózó! Nem túlzás azt mondani: nemzethalálként éték át az akkoriak. Mint leütött őzbak, hevert a nemzet a mezőn. De az élet élni akart.
Babits írja:

„Szóljanak a harangok,
szóljon alleluja!
mire jön uj március,
viruljunk ki ujra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!”

A vers az akkori hangulatot mutatja. Felemelte fejét a leütött vad. Szemébe visszatért a fény, moccant, lélegezni kezdett.
Mint amikor a szárazságtól kiégett, cserepes föld, eső után elkezd éledezni: kizöldül, új erőre kap a vetés. Az emberek kezdtek hinni. Hittek, reméltek, dolgoztak és imádkoztak. Nem kormánypropaganda volt, hanem valami olyasmi, mint amit a török hódoltság idején érezhetett az ország. Nem, nem, soha.
„Az nem lehet, hogy végleg így maradjon”, gondolhatták, nem, nem. Soha nem törődünk bele. A gondolatot tett követte, fegyvert fogtak, ásót, kapát, kaszát ragadtak, s ahol lehet, ott ölték, pusztították az ellenséget. 150 évig tartott…
1920 után is ez lett az új jelszó, úgy ismételgették, mintha imádság lenne.
„Nem, nem, soha!”. És: „Erdélyt vissza, mindent vissza”.
Az iskolákban minden reggel elhangzott tanítás előtt
„Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában”

Eljátszhatunk a gondolattal, mi lett volna, ha a török időkben élők eleresztik a gyeplőt, és feladják? Talán ma lófarkas zászló lengene az Országházán, s a Bazilika tornyából a müezzin dicsérné Allah örök dicsőségét.
Ki tudja?
S ki tudja, mi lett volna, ha a történetünk idején élő ország-vezetők nem karolják fel az egyszerű szívekben megfogalmazódott revizionizmust, s nem adnak lovat a buzgó, de tudatlan nép alá?
Vagy fordítva történt volna? Manipulativ jelleggel előbb fogalmazódott meg a jelszó? A hatalmon lévők kész örömmel találnak ki jelszavakat, amelyeket a zászlókra kitéve maguk mellé lázíthatják a népet. A hatalom nagyon fontos. Aki gyakorolja, annak kezében van a zsírosbödön lakatjának kulcsa.
De akkor is. Még, ha így lenne is! Gondoljuk csak el. Beadagolni csak azt lehet, amit önként, szíves-örömest bevesz az ember! Hit, remény, szeretet, jó szándék önmagában mit ér? Semmit!
Ha nagyjaink, akkor nagy okos-komolyan elmondják, megmagyarázzák úgy, hogy mindenki értse: nyugi, nyugi, legyetek észnél, persze, hogy ezt akarjuk mindannyian, de amit akarunk egyelőre nem időszerű, ellenségeink erősebbek… Talán nem jön el egy még nagyobb, még pusztítóbb világégés!
Talán.
Vagy: sikerül kimaradnunk belőle….?
Sikerülhetett volna? Két ellenséges nagyhatalom, Moszkva és Berlin között, nácizmus és kommunizmus között feleúton?
A történelem kényszere, (Marx így mondja: történelmi szükségszerűség) az, ami a népek sorsát meghatározza. Lehet vitatni, a tények azonban makacs dolgok.
Ami viszont vitán felül áll: az első világháborút lezáró béke igazságtalan béke volt, s magában hordozta egy új, még pusztítóbb háború csíráját. Ezt is Marx mondta. Mennyi mindent tudott ez az ember.

De térjünk vissza hőseinkhez, és a korhoz.

1925-re a pénz romlása akkora mértéket öltött, hogy nem lehetett tovább várni, szükségessé vált a korona helyett a pengő bevezetése. 1 Pengő a bevezetés évében 10 000 Koronát ért.
Zsámbokon 1920 körül az 1 tanteremre eső tanulólétszám 80 fő körül mozog, ami kétszerese a gróf Klebelsberg Kunó nemzetnevelési programjában előírtaknak.
A program hivatalos elnevezése: „A népiskolai infrastuktura fejlesztése”. Ennek keretében 5000 új tanterem felépítése lett előirányozva.
A községben addig az időig csak a három meglévő rossz iskolaépület javítgatására, bővítgetésére volt lehetőség.
1920-ban, s az azt követő években 52 000 Koronát költöttek a régi, elavult épületek rendbetételére. A beinduló fellendülés reményt adott, hogy hamarosan belevághatnak egy teljesen új, korszerű iskolaépület felépítésébe. A tervezett költség 49 000 P, ám a zsámbokiaknak csak alig több mint ennek az összegnek a fele állt saját erőből rendelkezésére. Dósa Jenőnek nem kevés fejtörést okozott, hogyan teremtse elő a különbözetet. Számíthatott azonban az állam támogatására…Végül 52330 pengőre rúgott a végösszeg, melynek tetemes részét képezte a 46.356/1928. sz. rendelet alapján folyósított VKM államsegély és a 63.600/1928 sz. rendelet alapján felvett 9790 P bankkölcsön. Ez utóbbinak a fedezete 10% újonnan kivetett iskolai adó és 10 % egyházi pótadó volt.
A kisajátítási eljárások jogi és igazgatási kérdései szintén bonyolultak, átláthatatlanok voltak. Több tulajdonos és résztulajdonos volt bejegyezve a megcélzott telkeken, olyanok is, akiknek a felkutatása addig eredménytelennek bizonyult.

A jegyző 1920-ban még az alábbi jelentést küldte a járáshoz, ami szomorú képet fest a közneveltetésben uralkodó állapotokról.
„…a lakosság közel 60 százaléka analfabéta, s teljesen közömbös a nemzeti hovatartozás iránt…A nép műveletlenségének fő oka iskolánk nagyfokú elmaradottsága, s abban a fegyelemnek teljes hiánya, továbbá a község arra hivatott közönségének nemtörődömsége…” -olvashatjuk.
Változott azért a helyzet, ha lassan is. Néhány évvel később, 1925-ben új népiskolai tanterv jelent meg, amelynek megfogalmazott célja a „hazának (haza számára) erkölcsös, értelmes, és öntudatosan hazafias polgárokat nevelni…”
Az új iskola mellett kapnak majd szolgálati lakást a tanítók, – tervezték: ……. a lakhatási kérdés így remélhetően megoldódik. Meg is oldódott, de csak 1928-ban, amikor az új iskolát végre átadták.

Az ország vezetői kiemelten fontosnak tartották az ifjúság erkölcsi és szellemi nevelése mellett az egészségügyet és a testnevelést. Pest megye főszolgabírója 1925 februárjában, a leventemozgalom gödöllői zászlóbontását követően, ami Horthy kormányzó jelenlétében zajlott, és amin 8000 levente vett részt, atlétikai felszereléseket, súlygolyókat, ugróléceket, diszkoszt, gerelyt, labdákat, tornaszereket küldött Zsámbokra.
A nemzeti viseletek versenyét Zsámbok nyerte. Nagy szó volt ebben az időben!
Elhatároztatott, hogy egy év múlva Zsámbok ad otthont az év első járási versenyének, ami komoly elismerése a községnek, és Dósa Jenő számára személyesen, ő indította el a mozgalmat, és a lelke, a motorja volt.

A szép magyar beszéd, a tájszólás, a palóc hagyományok ápolása szintén előtérbe került. Janda József zsámboki tanító írja a „Hagyomány Szava” című folyóiratban: „…a néphagyományoknak egyre szélesebb teret kell nyerniük a közoktatásban, …az európai műveltség mellett őrizzük meg nemzeti sajátosságainkat!”

P. Lajos jegyző 1921. augusztus 9.-n jelenti a járási bizottságnak:
„Két ifjúsági egyesületünk van: (egyik) a Római Katolikus Ifjúsági Egyesület 60 taggal. Célja a szellemi továbbképzés és a nemes szórakozás, a másik a testnevelési bizottság kebelében alakult „sportszakasz” 30 fővel, célja a különféle sportok megismertetése, megtanítása és megkedveltetése”
A gödöllői járásban szülőotthonok, tüdőszűrő állomások, szemészeti és fogászati rendelők nyílnak. Kormányprogram írja elő a lakossági szűrővizsgálatokat. A családvédelmi szolgálat gondoskodik a rászoruló családok anyagi támogatásáról. Beindul az ingyenes iskolatej akció…és hosszan sorolhatnánk a jóléti intézkedéseket.

Egyszóval az ország feléledt csipkerózsika álmából, és élni akart, ez volt a helyzet a húszas évek közepén, végén.

A rájuk boruló, csillagos ég alatt beszélgettek. Kinn ültek a tornác oszlopai között, élvezték a langymeleg estét. Akácillatot hozott a könnyű, esti szellő, és még valamit, édeset, keserűt, amit nem lehetett pontosan meghatározni. A csendet csak az újra, meg újra felhangzó kutyaugatás törte meg. Bundás öblös hangja távolról, a kert túlsó végéből hallatszott, lelkesen válaszolgatott a szomszéd kutyáknak. Szólt a tücskök hangversenye, ezer, meg ezer apró hegedű cincogott nyekergett mellettük. Dósa Jenő a háta mögé, a könyöklőre tette le a borosüveget és a poharat, hátradőlt a fonott karszékben, cigarettát sodort magának, és rágyújtott. A gyufa fellobbanó sárgás fénye egy pillanatra megvilágította Teréz asszony széles, jóságos arcát.
-Na, Nyanya, most mondja! Mi van a kendermagos tyúkkal? Hát még ma se tojt? És, mondja csak, miért akarja elküldeni az új lányt, a, hogy is hívják, a Tóth Mariskát?

Teréz lelkesen válaszolgatott: nem, nem tojik már három napja, ha így folytatja, a levesben végzi, a kopasz-nyakú meg elmarja a Sárit a sárgát az etetőtől, Mariska szájában megalszik a tej, haszontalan egy perszóna, és igen, bámészkodik, a száját tátja, háromszor kell neki szólni mindenért. De a legfontosabb: libát tömtek délután Boriskával, s közben a pernahajder, örökké szomszédban kujtorgó Cirmos is hazajött végre.
-Hát maga mit végzett, most maga beszéljen!
Dósa Jenő foga közé szorította, és jól megszívta elefántcsont szipkáját, amit Imre sógortól kapott még tavaly a névnapjára, amit nagyon szeretett szép mívű berakásai miatt, mondom, szipákolt egy jó nagyot, kifújta a füstöt, s kedvét lelve nézett a halovány, foszforeszkáló holdfényben szélesen szétterülő, gomolygó, kékes-szürke felhő után.
-Mire ment Bíró Lajossal? – kérdezte Teréz. -Kapott pénzt tőle?
-Nem -felelte elgondolkodva. – Illetve. Kettőszáz pengőt felajánlott, de nem fogadtam el, azt mondta, az, az utolsó pénze.
-Tudja, megértem. Így betakarítás előtt…
-Igaza van Nyanya. Elég reménytelen dolog összekoldulni ekkora összeget.

A gyerekek már az igazak álmát aludták odabenn. A szülők is fáradtak voltak, későre járt, talán tíz is megvolt. A falusi ember a tyúkokkal fekszik, s a tyúkokkal kel. Dósa Jenő kivette mellényzsebéből az óráját, az óra vékony ezüstláncon függött, s a belső zsebben belül lévő rejtett gombocskához volt rögzítve, kinyitotta a fedelét, megnézte. -Mindjárt tíz – mondta.
-Lassan ideje eltennünk magunkat holnapra.
Hajnalban, még alig pirkad, ő kapálja a konyhakertet, ezt a munkát senki másra nem hagyja.
Tűnődött egy kicsit, s nagy levegőt véve belevágott.
-Biró Zsigához is beugrottam a Takarékba. Adna kölcsönt, de hát nincs rá fedezet. Nem adóztathatom meg a parasztokat egy ilyen pocsék tavasz után, amikor a víz mindenüket elvitte, mert a legelső legény kapával vág agyon a kocsmában.
Bemutatott ellenben egy embert – folytatta komoran. -Első pillanatban úriembernek tűnt. Kimentünk a Zsigától, s leültünk az ügyfélváróban. Úgy hívják, nem érdekes, hogy hívják. Ez az ember azt ajánlotta, hogy kipótolja a hiányzó összeget a hídban, és fizet még nekem a szívességemért ezer pengőt, ha a volt Weisz-házat megkapja árendába….
-Micsoda?
Hallgattak, nagy, nagy csend szakadt közéjük. Olyan csend, amelyben bizsereg, feszül a szégyen és a bizonytalanság sápadt, hullafejű réme.
Aztán, a csendet megtörve felcsattant Dósa Jenő hangja.
-Hát mit képzel ez az ember!
Újra csend lett. Zakatolt, vérző nagy sebeket tépett cakkos cápa-fogával.
-De hát mit képzelt! Szégyen és gyalázat! Azt hitte, belemegyek ilyesmibe?

Sokra rá, az élet láthatatlan órájának egyhangú, örök ketyegését megtörve szólalt meg az asszony.
-Akkor hát mi lesz? Megy Endréhez?
-Tehetek mást? Esetleg a maga rokonai?
-Felejtse el!
-Jó. Akkor tényleg nincs más választás.
Tett egy mozdulatot. Úgy lehetett érteni, megy, de nem szívesen. Teréz fürkésző tekintettel nézte, megpróbálta megfejteni a félhomályban mit rejt az arca
-Végül is….Mondja, mi baja van vele? Lajos egy aranyos, kedves, jó-modorú úri-gyerek. Mióta ismerjük már, na! Nem hiszem, hogy…
-Igen. Persze. De más a magánérintkezés, és megint más, ha az íróasztala mögött trónol valaki. Pláne, ha azt a valakit Endre Lajosnak hívják!
-Mert ott milyen?
-Nézze, Teréz, hogy mondjam magának. Én elmehetek Endre Lajoshoz és elmondhatom neki, mennyi kell, mire kell. Fog is adni, biztos vagyok benne, hogy ad. Csak…
-Csak?
-Csak azt nem tudom, mekkora árat kell majd fizetnem érte!

/Forrás: dr, Tóth József: Palatáblától az inernetig/