10. Ne vigy minket a kísértésbe (Második Könyv, folytatás)

Ezután jó ideig családi dolgokról társalogtak. Dósa Jenő, apjáról, anyjáról kérdezgette a főszolgabírót. Az idő közben telt a maga otromba módján, egyszer száguldó paripán vágtatott, egyszer meg, meghőkölt, orra bukott saját sarában, s úgy maradt. Különös jelenség ez, bárki megfigyelheti egy baráti, vagy egyéb beszélgetés során. Nem csak a témától függ az idő telésének sebessége, sőt, attól a legkevésbé bár, de jobban a külső körülményektől, csapódik valahol egy ajtó, aztán nem sokra rá újra, -jövés-menés lábak aritmikus csosszanása, dobbanása. Mindez gyorsítja, míg ezzel szemben a falióra monoton ketyegése, a rádióból áradó halk, mélabús zene, vagy a pókhálóba esett légy egykedvű zümmögése lassítja. A leglassabban persze, el kell árulnunk, akkor telik, ha már alig várod egy kínos, számodra kellemetlen beszélgetésnek a végét!
Bolond dolog ez, nehéz eligazodni rajta, éppen úgy, mint az élet fura, szeszélyes fordulatain..

-Jól vannak – bólogatott Endre Lajos vidáman. – Sokat dolgoznak, nagy a birtok.
Elmondta mekkora, hol fekszenek a földek, s milyen munkák folynak éppen.
-Nem érdekes -legyintett végül nagyúri, gőgös flegmával.
Ezek csak amolyan udvariassági formulák, gondolta, át kell esni rajtuk egy kulturált beszélgetés során.
-És ti? Ti hogy vagytok Jenőkém? Erről beszéljünk inkább. Mi van a fiúkkal? Nagy legények már, ugye!
-Ó, hogyne! -Dósa Jenő szívesen beszélt a fiairól. -Képzeld! A kis Jenő már ötven fekvőtámaszt tud! Lajcsi is csaknem annyit.
-Hogy, hogy?
-Javasoltam nekik még tavasszal, merthogy nyiszlettek mind a ketten, nyomjanak reggelente tíz fekvőtámaszt, ott kezdjék, és toldják meg mindig eggyel. Ma már ötvennél járnak.
-Derék! Annyit én se tudok, öregem! Jó tanulók? Jól viselik magukat?
-Szo, szo. Jenőke állandóan verekszik.
-Micsoda? -Endre Lajos hahotázni kezdett.
-Igen. Múltkor is, pár napja, tele volt plazúrral amikor hazajött a rétről. Mondom, hogy nézel ki Jenci? Verekedtél? Igen, helyesel, vigyorogva. De az még csak hagyján, Apu, én hogy nézek ki, látnád a másikat!
– Hát így! Szóval verekszik!

Endre összecsapta a tenyerét. – Jóvérű kis legény lehet! Igazi magyar-fajta. Látod, Jenőkém, ilyenek vagyunk mi. A keleti pusztákról hoztuk magunkkal a hódító lovas-népek temperamentumát. Lobbanékonyak, kötözködők. De nagyszívűek is egyben, az a fajta, aki könnyen megbékél. Barátnak melegszívű, hűséges, harcosnak bátor, rettenthetetlen, ellenségnek kérlelhetetlen…
Dósa Jenő finoman elmosolyodott. Bajszát kétfelé simította jellegzetes mozdulatával.
-Hát, tudod…az, az ősi magyar vér a mi estünkben alighanem francia….
-Miket beszélsz, Jenő – hőkölt meg a főszolgabíró. -Honnan veszed ezt a marhaságot?
Hunyorogva mondta a zsámboki jegyző, a nap egy eltévedt kósza sugara, ami behullott a széles meztelen ablaktáblán, gellert kapott Endre László íróasztalán álló ezüst dohánytartó vízszintes lapján, s vette magának a ledér szemtelenséget, hogy suttyomban a szemébe sisteregjen, odavágjon, s gellert kapva az ablak előtt álló nyárfa egyik libbenő levelén, fusson tovább, táncolva, nevetve még azon minutumban.
-Apám azt mesélte, hogy a Dósák ősei francia kisnemesek voltak, akik a forradalom elől menekültek Magyarországra. Neki meg az ő apja mondta.
Megvonta a vállát, kifordította a tenyerét, mintha azt akarná kifejezni: számít ez?
-Már persze, ha így van – tette hozzá. -Papírok minden esetre nem maradtak…

Endre Lajos legyintett. Megpróbálta leplezni csalódottságát. Összekulcsolta hosszú csontos ujjait, ropogtatta.
-Nem számít Jenő. Meg aztán, ha nincsenek papírok, nem tudhatod.
(Tényleg nem tudhatta, a származás kérdésére a választ majd csak az Egyesült Államokban, Marylandban élő, könyvtárszakos doktor Dósa Lajos, „Lajcsi” magán-kutatási hozzák meg az 1970-80-as években)
Felugrott megint, íróasztalához szaladt, kihúzta a bal felső fiókot, kivett egy dossziét, széthajtotta, belenézett. Mindezt állva, az asztala mögött.
Dósa Jenőnek úgy rémlett, hogy már ötödízben ugrott fel, amióta beszélgettek, hol a lánynak szólt ki, jöjjön, ürítse ki a hamutartót, takarítsa el az üres kávéscsészéket, hol az iratszekrényhez ment, s ott matatott, hol valami más teendője akadt…
Egy pillanatig sem tud megülni egy helyben, mondta magában. Nem való neki a hivatali munka, idegen itt, az íróasztalok, dossziék, tintatartók világában, mint nemes vérű paripa a tehénistállóban.

-Na Jenő, most regéld akkor, amiért jöttél.
Továbbra se ült le, az ablakhoz lépett, leeresztette félig a redőnyt, gusztálta
-Jobb így? Na, ja tudom, mit akarsz, itt a jelentés az asztalomon. .
Úgy tett, mintha az asztalon lévő iratot tanulmányozná. Leült, de rögtön fel is ugrott.
-Kegyelmes uram…arról van szó…
-Jó, jó, látom a számokat. Megkapod a pénzt. Mennyi kell? Kettőezer? -Megint belenézett az előtte fekvő papírba.
Felhúzta a redőnyt, s ernyőt formálva a tenyeréből kinézett az ablakon. Visszatért tekintete a szobába, vaksin hunyorgott, mint mindenki, akinek a szeme éles szemkápráztató verőfényből hirtelen egy szoba sötétjébe réved.
-Tiszta csíkos volt minden az előbb! -nyűgösködött. -Nem bírom, ha csíkos! Szóval intézkedem, hogy adják ki lenn a pénztárban. De nem kettőezret kapsz barátom, hanem megtoldom még hárommal, így összesen ötezret zsákolhatsz be. Egy kis pótkeret, előre nem látható kiadásokra, mégse lehettek ott lenn minden pénz nélkül.
-Hálásan köszönöm kegyelmes uram.
Dósa Jenő meghajolt ültében. Keresztbe vetett lábakkal ült a kényelmes karszékben, utánozhatatlan módon tudta két, hosszú lábát keresztbe tenni.
Nem-mert túlzottan örülni, rossz előérzete volt a továbbiakra nézve.
-Kész örömmel. -mondta Endre Lajos. -Tudod, milyen szívesen teszek eleget minden kérésednek. Lenne azonban egy kérésem nekem is…Illetve kettő.
Most jön a fekete leves, gondolta a jegyző elkomorodva.
Endre Lajos ránézett, elérteni vélte vendége zárkózott arckifejezését. Dósa Lajos szája sarkától két szigorú vonás futott végig kampós, madárcsőrszerű orrához, s e szavakra mélyebb, szigorúbb lett az a két vonás, és a száj is keskenyebb lett, ahogy a gazdája összepréselte a makacs áll felett.

-Ne ijedj meg – nevette el magát – semmi olyasmit nem akarok, ami ellenedre volna, amit ismerve téged, te magad is ne akarnál. A levente puskákról van szó. Jövő héten szerét tudom ejteni végre, hogy leküldessem a csúzlikat, a hozzávaló, 6 milliméteres töltényekkel együtt, s így elhárul az akadálya, hogy a kiképzés beinduljon. Mit szólsz? Lapu Gyula jó lenne kiképző altisztnek? Mi? Ha jól tudom, katonaviselt ember, sarzsija is van. Na, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, erről szerettem volna beszélni veled! A kérésem az lenne, hass oda, hogy minél előbb beinduljon a munka!
-Természetesen kegyelmes uram.
Dósa Jenő finoman összecsapta cipője sarkát az asztal alatt.
-Ugyan, kérlek szépen, hagyd már ezt a „kegyelmesuramozást”! Nagyon unalmas.
-Kérlek!
Nem szólt mást. Lefelé lesett, a szőnyeg mintáit fixírozta néhány pillanatig, majd felszegte a fejét, és farkasszemet nézett a felettesével.
-Mi van? -Endre Lajos gyanakodva pillantott fel. Látott valamit Dósa Lajos szemében, ami gyanús volt neki. Visszament a tárgyalóasztalhoz, lezöttyent.
-Bökd ki Jenő!
-Nem tudom, hogy kezdjem – körülményeskedett a jegyző. Aztán hirtelen belevágott, mintha átszakadt volna egy gát benne.
-Bocsáss meg. Katonásdit játszani? Én a magam részéről nem tartom jónak, hogy katonásdit játszassunk a gyerekekkel. Szerintem maradni kellene az egyesületi keretek között működő testgyakorlásnál. Talán, ha kegyeskednél…ha ilyen irányban, ,,,hiszen a végrehajtási utasítás ugyebár nem előírja, praefinio, hanem csak előirányozza, envisage…
Ezúttal ő állt fel. Hosszú léptekkel elsétált előre a teremnyi szobában, egészen az országzászlókig, melyek két oldalt álltak a sarokban, felettük, középen Horthy Miklós mellképe. Visszajött, megállt Endre Lajos székénél. Keményen, határozottan csengett a hangja. -Ha egy mód van rá, ne adjunk lőfegyvert gyerekek kezébe Lajos!

Egyszer, egy másik alakalommal érintették már ezt a kérdést társaságban, talán egy névnapozás alakalmával, Endre Lajos nem emlékezett pontosan, mikor. Akkor viccel ütötte el, de most nem volt időszerű viccelődni, a levente mozgalom céljait, kereteit, a végrehajtási időpontokat jogszabályok rögzítették. Most, mint főnök-beosztott ültek egymással szemben. Most csak egyet tehetett, egy lehetősége volt, felcitálni a rendeleteket, azokra hivatkozni. Nem ezt tette. Dósa Jenő a barátja volt, mindenképpen annak tartotta. Elismerte a főjegyző munkáját, tisztában volt vele, hogy a mozgalom beindulásában mekkora szerepet játszott. Felidézte magában a szervezés, a megalakulás egyes állomásait, a rengeteg közös munkát, ahogy ott ültek egymással szemközt a kerek, üveglappal borított tárgyalóasztalnál.