Lóci járni tanul

Kicsi voltam még abban az időben, amikor gazdám, Lóci, négykézláb szaladgált a TV szobában mindenfele Nagyi lakásán, ahol élek. Emlékszem, néha kapaszkodva, támaszkodva felállt az asztal, vagy a görpicoló mellett, s mindent lerántott, ami csak a keze ügyébe került. Mondom, kicsi voltam még akkor, alig voltam valamivel nagyobb, mint Lóci, de jól emlékszem mindenre.

A Felnőttek, érkezésének hírére az összes lerámolható dolgot elpakoltak előle.
Az íróasztal alatt lévő kapcsolóra, ami piros fénnyel világít, s ami természetesen nagyon érdekelt mindkettőnket, azt mondták ez, veszélyes, nehogy Lóci odamenjen, s hozzányúljon. Tanakodtak, mit lehet tenni, hogy kéne elrejteni?
Anya, ha látta Lócit villámsebesen kezén-lábán az íróasztal felé iramodni, én persze a nyomában, s én is hason, odaszaladt, ölbe kapta, és azt kiáltotta: jaj Istenkém mit csinálsz nem szabad!
A Felnőtteknek meg ezt mondta Anya: gyerekek, tegyünk ide valamit, hogy Lóci ne férjen a kapcsolóhoz.
El is barikádozták nyomban, székeket toltak oda, s a székek tetejére ráborítottak egy piros-kockás plédet.
Lóci a maga nyelvén, amit csak Anya értett, mindig azt kérdezte: mikor?
-Majd, ha nagy leszel – mondta Anya, aki kitalálta, mire kíváncsi a fia.
-Mikor leszek nagy?
-Majd, ha járni tudsz – felelte Anya.
Így aztán Lóci elhatározta, hogy járni tanul, s vele együtt én is elhatároztam.

Fifi kutyus segített. Átmentünk a Nagyszobába, ahol volt egy alacsony asztal, sárga csipke-terítővel borítva, az asztal mellett meg egy mély, hideg érintésű bőrfotel. Lóci és én hason kúszva, Fifi a saját lábán, mert ő már nagy volt, régóta tudott járni.
-Jó hely – mondta Fifi, vau, vau – itt gyakorolhatunk.
Az asztal szélébe kapaszkodva ügyesen felálltunk. Persze Lóci rögtön lerántotta a terítőt, a rajta lévő, színes átlátszó dísz-hamutartóval. Nem törődtünk vele, a dísz-dolgoknak a földön van a helye!
Akkor azt mondta Fifi.
-Gyere Lóci! Indulj el bátran. Ereszd el az asztalt, és sétálj át ide, a fotelhez.
Lóci elindult, de félúton elbizonytalanodott, és lecsüccsent. Én is leültem erőt gyűjteni.
-Na, még egyszer – biztatott hangosan csaholva Fifi.
Lóci visszamászott az asztalhoz, felállt, s én is visszamásztam, s én is felálltam.
-Még egyszer!
Estig gyakoroltunk. A másik szobában a Felnőttek a TV-t nézték de félszemmel minket is figyeltek. Pontosabban csak Lócit, mert hát, ki, s mi vagyok én? Én csak egy játék-mackó vagyok, aki, ha meg is tanul járni, akkor is csak játékból jár.
Estére, mire Nagyi és a Felnőttek behozták a vacsorát, Lóci tudott járni.
-Nézzétek csak – kiáltott Anya – Gyertek gyorsan, Lóci jár.

-Most már nagy vagyok? – kérdezte Lóci vacsora után.
-Igen. Nagy vagy Lócikám – mondta Anya.
-Akkor most már odaengedsz a piros kapcsolóhoz?
-Meglátjuk. Majd holnap talán, most már későre jár!
Lóci elszontyolodott. Bánatában bekapta a hüvelykujját. Az volt a cumikája.
-Kikaka? – kérdezte félénken, reménykedve.
Anya nevetett. -Nem bánom. De csak egy rövid TV mesét engedek most, mert késő van, mennünk kell fürödni!
Így történt, hogy Lóci megtanult egyedül járni, nagy lett, s én is megtanultam, s én is nagy lettem, pedig én csak egy szőrös játék-mackó vagyok!