14. Ne vigy minket a kísértésbe (Második Könyv, folytatás)

Július közepétől megkezdődött a gabonafélék aratása a zsámboki határban. Báró Schell Ferenc földjein, a Turai út jobb oldalán, s a gazdák szétszórt tábláin itt-ott, pirkadattól napnyugtáig zúgott a cséplőgép rotorja az ideiglenesen kialakított szérűskertekben. A gépezet kitátotta széles vastorkát, s nyelte, szakadatlanul nyelte a garatjába zúdított, aranysárga kévéket. Körmös traktor állt a gép mellett, pöfögött, fújtatott, sűrű fekete füstöt lihegett felnyúló kéménye a vasvillával-felszerelkezett munkások képébe, s forgó dobjával széles szíj-áttételen keresztül forgatta a cséplőgép dobját. Gumikerekes, traktor által vontatott pótkocsi szállította oda az otromba, emeletes-masinához az élesre fent kaszával levágott búzát, kövér kalásszal a tetején. A villások fáradhatatlanul tömték a gépet. Gázolaj, ismerős, nehéz szaga szállt a levegőben, s a gabona, és a rázórostára került árvarozsnok kesernyés, édes fojtogató illata.
A kaszások fiatal férfiak voltak. Elől haladt az él-kaszás, egy ragyás-arcú, tagbaszakadt, lenszőke paraszt, szétzilált, csatakos, szalmakazal-szerű üstökkel, mögötte rézsútosan, megfelelő térközt tartva a többiek. Izmos felsőtestüket lobogó ujjú, fehér, gyolcsing védte a felhőként szálló aranyszínű portól, az ing tárva-nyitva volt, látni engedte fénylő mellkasukat. A por belepte a barnára sült bőrt, melyre kacskaringós, szétágazó, ezüstszínű ereket rajzolt a lecsorgó verejték. A csizmát, a nadrágszárat szürkés-sárga porlepel borította, s ahogy léptek, ahogy törték talpuk alatt a levágott sarjú-rendet, ez a porlepel fel, fellibbent és szétterült a tarlón.
Fiatalasszonyok, lányok, menyecskék haladtak a férfiak nyomában, csinosak, karcsú-derekúak, mejjesek. A palóc lányok messze földön híresek szépségükről! Hajladoztak, színes pruszlikjaikban a marokszedő lányok, ahogy a gabonát kévékbe kötözték, nap-barnított, rézszínű lábikráik kivillantak szoknyáik alól. Énekeltek, miközben járt a kezük. Palócosan, „á”-nak ejtették az „a”-t. Ilyeneket énekeltek:

„Kék á kökény recece, há megérik fekete, én utánam bárna legény ne gyere! …Ázt kérdi já kápitány, ki bábája ez a lyány, ki bábája ez csinos bárná lány? …Én is ánnak a babája vágyok, aki nékem egész héten páros csókot ádott…”

Az egyik, egy színes fejkendős barna-piros arcú lány – kikandikált két napszítta varkocsa a kendő alól – nagyot nevetett, megállt egy pillanatra, kiegyenesedett, hátravetette a fejét, s messze szálló, csengő hangon, (férfifülnek szánva) így énekelte el az előbbi strófát:

„Én is annak a babája vagyok, aki nékem egész héten…libacombot adott…”

Megtorpant a „libacomb” szó előtt, kivárt egy szemhunyásnyi időt, megrezzentek dús emlői az inge alatt, pajkos szemét körbehordozta a többieken, s funcuri, hamiskás kis mosollyal eljátszotta, hogy „libacomb” helyett ő bizony akár mást is mondhatott volna. A többiek harsányan kacagtak, nem volt nehéz kitalálniuk, mire gondolhatott a társuk, egy-kaptafára járt az eszük kereke, vérük pezsgett, forrt, keménykötésű, helyre legényre vágytak, forró ölelésre a forró mező dús, hívogató ölén.
Hja, az erkölcsök így aratás idején, amikor élesen, tüzesen süt le a nap a hullámos, szikkadt anyaföldre, hajlamosak kissé fellazulni. A lányok, és a legények képzelete merészebb lesz a napsütéstől, a lenge ruháktól, a nehéz fizikai munkától, az izzadás naturális testi kihívásától, – ez a jelenség manapság is igen jól megfigyelhető a tengerpartokon, vagy a szaunák lángoló fenyőfa padján meztelenkedők körében.
Az erkölcsök, mondom, lazulnak, a hanglejtés, a beszéd, a kacagás: izgató, a téma, ingerlő, a mozdulatok bizalmasak, az érintések ledérek. Így ingerkednek egymással a lányok és a legények. Könnyűvérűek, kalandos kedvűek a fiatalok, míg a nyár munkás hétköznapjai ott kószálnak felettük, önfeledt örömmel leselkedve a kazlak buja alján! Hej, mi minden látnivaló van ott ilyenkor!
Sebaj, jön majd aztán később a szigorú hétvége, az istenes vasárnap, amikor minden korábbi erkölcstelen szándék, gondolat és cselekedet ólomnehéz súllyal visszahull a „ne paráználkodj” kegyes örv-körének patikamérlegére, ünneplőruhában odatérdepelnek a gyóntatószék kopott lépcsőjére, feltárják bűnös vágyaikat a papnak, s rajta keresztül az égi trónusán ülő, Mindenható Megváltó Atyaúristennek.
In nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti amen…

Hiába, a világ már csak ilyen, egyszer fenn, egyszer lenn. Erkölcsi kérdésekben mindenképp’, de talán más dolgokban is!