Kacsamama és a kiskacsák

Egyszer egy szép tavaszi nap délelőttjén, azt mondta Anya: -Mit szólnál Lócikám egy kis sétához? Nézzük meg a kacsákat a patakparton. Nincs kedved?-De – mondta Lóci.
Így hát felkerekedtünk, s elindultunk. Mentünk, mentünk, mendegéltünk, míg oda nem értünk. Marci a babakocsiban aludt, Apa dolgozott, én a kocsi hátuljában ültem a labda mellett.
Lóci az egész, hosszú, odavezető úton fel alá szaladgált, előre futott egy kis darabon, aztán visszafutott hozzánk.
A kacsák otthon voltak. Kacsamama nagy zöld lapulevélen üldögélt az árok szélén, fáradt lehetett szegényke, kiskacsái azonban fürgén és vidáman úszkáltak a patak sötétbarna, piszkos vizében.
-Szia – köszönt Lóci a kiskacsáknak.
-Háp, háp, háp – felelték a kacsák.
Később mamakacsa megéhezett, és beugrott a vízbe. Az, hogy éhes volt, nyilvánvaló volt, mert ugyan, mi másért menne bele a vízbe egy nagy felnőtt kacsa, ha nem azért, hogy ebédeljen?
Így is lett. Maga köré gyűjtötte a kiskacsákat, és ebédelni kezdtek. Hét kis tányér volt az asztalon, s hét csillogó kicsi ezüstkanál. A part magas oldaláról néztük őket, én, vagyis a Lóci Maci, Anya, Marci és Lóci. Ebéd után úszkáltak, játszottak még egy ideig a kacsák, aztán azt mondta Kacsamama: jól van, elég lesz fiaim, most már gyerünk, sipirc, menjetek be a gyerekszobába pihenni, alukálni egy kicsit.
A kiskacsák szót fogadtak nyomban, bementek nyomban a gyerekszobába. Hét kis kacsaágy volt a fal mellett. Lefeküdtek, minden kacsa a saját ágyikójába, cumiztak egy kicsit, bekapták a bal, vagy a jobb kezük hüvelykujját, s aztán nemsokára elaludtak. Amikor már minden kacsa jóízűen hortyogott, azt mondta Anya:
-Ideje nekünk is hazaindulnunk. Fáradt vagy Lóci?
-Nem – mondta Lóci.
-Éhes vagy?
-Igen – mondta Lóci.
Szívemből beszélt én is éhes voltam már akkor. Pedig, gondoljátok csak el, én csak egy szőrös, gombszemű, kicsi játék-mackó vagyok!