16. Ne vigy minket a kísértésbe (Második Könyv, folytatás)

U-alakban rendezték el az asztalokat az udvaron. Ahogy számolgatták, kevés volt a háznál az ülő alkalmatosság, ide értve a sámlikat, és a hokedliket is, amikre majd a háziak ülnek, és bizony asztalból se volt elég, ha 50-60 emberre akartak teríteni. Így aztán Ferkó, és Jenő átszaladtak egy kétkerekű taligával a községházára, onnan meg még tovább a mellette lévő kultúrházba pótszékekért és pót-asztalokért.
Kora hajnaltól folytak az előkészületek, a sütés, főzés rendezkedés. Teréz asszony elemében volt, úgy dirigálta háza-népét és a cselédséget, mint hajóskapitány a matrózait a széltől korbácsolt, tajtékos tengeren. Időnként, amikor letette kis időre a fakanalat, mellén összefont karokkal, kiállt a konyha fényesre koptatott küszöbére, onnan osztogatta utasításait.
Jóságos, széles arcára vasszigort erőltetett, ám bogárhátként csillogó két vidám, barna szeme elárulta. Derűt és valami nem e világból származó szelíd emberszeretetet tükrözött az a szempár.
Teréz asszonytól senki nem félt, legfeljebb csak a saját hites ura, mert, amikor Jenő úr néha bosszantásul azt találta mondani: „mondja, nincs létra ebben a házban, Nyanya?” (célozva felesége alacsony termetére, vagyis, hogy csak létráról éri el a konyhakredenc felső polcán álló sótartót) -villant valami baljóslatú ígéret nagysasszony szemében, amelytől már iszkolt is kifelé behúzott nyakkal a konyhába -sóért.

Főjegyzőúrnak szokása volt a csipkelődés, ha jókedvében találtatott, senki meg nem állt előtte. De olyan kedvesen, olyan ártatlan úri kedéllyel és derűvel tette mindezt, hogy az „alanyok” soha nem sértődtek meg, sőt ellenkezőleg, maguk is jókat nevettek a saját kárukra.
Mindkét fia, sőt unokája, az ekkor még meg sem született kicsi kis Jenci is örökölte e csipkelődő hajlamot, de leginkább Lajos, a kisebbik fiú, akit a család „Lajcsinak” hívott, a később született fiatalok meg majd Lajcsi-bácsinak szólítják, s aki az Amerikai Egyesült Államokban élt, könyvtár-szakos egyetemi tanárként a Marylandben lévő NAVY Haditengerészeti Támaszpont kutatási osztályán dolgozott, amíg meg nem halt.

Visszatérve egy szó erejéig Jencikéhez, a legkisebbhez és a csipkelődéshez.
Ifjú icipici, még meg sem született Dósa Jenőnek a felesége, a csinos, jó-alakú, de kellőképpen harcias Borsányi Kati, (ő szintén majd csak jóval később születik, amikor már az oroszok réges-rég a nyakunkon vannak, s rég kitört már a dolgozó-nép jogos és sok áldással járó diktatúrája), ha egyszer-egyszer összeveszik párjával, mindig azt vágja a fejéhez:
„amit te művelsz csibikém, az olyan messze van a csipkelődéstől, mint Makó Jeruzsálemtől”.
Te, így szokta folytatni Katalinka, te csak bosszantod az embert, csak kötözködsz minden élc és szellemesség nélkül, ez az egyetlen örömöd, ebbe’ a nagy büdös, rohadt életbe’: a mások bosszantása. Csak vitatkozol a vita kedvéért, semmi mást nem tudsz, csak ehhez az egyhez értesz!” -mondogatja Borsányi Kati.

-Ne te ne! Ne oda! – kiabálta mérgesen Teréz asszony az ajtófélfától.
Maga ugrott, maga fogta meg a saját nagyságos két kezével a kis tálalóasztalt, s állította a nyomós-kút mellé.
Jenőke, a sudár 13 éves nagyfiú, fejjel magasabb az anyjánál, fülig érő szájjal nevetett. Ő cipelte volna az asztalt a helyére, az öccsével, Lajossal, az ő kezükből kapta ki nagysasszony. Nullás géppel mindkét fiú csont-kopaszra volt nyírva. Nyitott nyakú fehér ing, s öltöny volt a fivéreken.
-De Anyu, hát nem mindegy, ho’ itt áll-e vagy amott?!
-Hogy lenne mindegy édes fiam? Mondtam mán az előbb, a kút mellé tegyétek, hogy közel legyen a farocska, amibe’ az italokat hűtjük! Nem lehet ezt megérteni?