17. Ne vigy minket a kísértésbe (Második Könyv, folytatás)

Benne jártak a késő délutánban, mire mindennel elkészültek. Ötre megjött főjegyzőúr az irodából, fél hatkor elkezdtek szállingózni az első vendégek. Teréz, Ica, és a két cselédlány egymás sarkát taposva hordák ki a sült hússal teli tálakat, a kenyeret, a savanyúságot, a pogácsát és az aprósüteményt. A vendég felköszöntötte a házigazdát, és a fiát, rájuk emelt egy poharat, majd leült az asztalhoz, s nekiesett „valamék” cupáknak.
Nagysasszony biztatatta: -Egyék csak ked, ne várgyon senkire! Kóstolja meg a pogácsámat is, magam dagasztottam a tésztáját, magam vertem két kezemmel!

Baba külön feladatot kapott, neki kellett elcsalogatni az asztaltól az izgatott, nyála-csorgó Bundást, s kiterelni a hátsó udvarba. Ez a művelet, ha nem könnyen, de végül sikerült. A kislány felkapott egy csirkecombot, magasra tartotta, meglengette a levegőben: Bundás!, kiáltotta, s a nagy, buta kutya bohókásan ugrándozva, pörögve, forogva követte.
A fiúk, Jenő, és Lajcsi az italok behűtésénél szorgoskodtak.
Ferkó kocsis, a csinos kis Boriska titkos, illetve akkor már nem is annyira titkos (de még nem voltak kihirdetve) mátkája, vizet húzott az odakészített vödörbe, amit „farocskának” hívtak a helyiek, a fiúk pedig, elsüllyesztették benne az üvegeket. A farocskát egyébként jellemzően a tanyasi, és pusztai gémes-kutaknál használták, – erős vaspántok tartották össze a hosszirányú bordákat – ezt eregették le vastag láncon a kútba, s ebből itatták az állatokat, vagy öntötték ki belőle a vizet a széles vályú jobbra-balra futó ágába.
Most világlott csak ki, minő praktikus elgondolás volt, hogy a kisasztal az artézi-kút mellett álljon, így nem kellett körbeszaladozni a fél udvart, ahhoz, hogy az ember töltsön a vendégnek.

A kínálás, és a töltögetés a „tété” feladata minden rendes úri háznál. „Tété” azt jelenti: taknyos tölts. Automatikusan a legfiatalabb gyerek a családban a „tété”(csak a fiúgyerekre mondják falun, hogy „gyerek”, a lány az, csak „lány”), -Dósáéknál értelemszerűen Lajcsi volt a tété. Kínálta is nagy ügybuzgalommal, elsőként a turai Bíró Lajost, apja komáját, aki pont akkor, pont abban a lélektani pillanatban ért oda, amikor az utolsó üveg is elmerült a jéghideg kútvízben.
-Sör, bor, pálinka?
-Igen, kérek! Ebbe’ a sorrendbe! – kiabálta a megszólított harsány hangon, vastag bajszát kedélyesen pöndörítve.

Sorra érkeztek a többiek. Kókaiék a szomszédból, tündéri ötéves kislányukkal, Margitkával. Baba rögtön kézen fogta és elszaladtak játszani. Ica, Dósa Jenő nagyobbik lánya jelen volt a kislány keresztelőjét követő ebéden, melyre egyébként csak a közvetlen családtagok voltak hivatalosak. A két család szerette, tisztelte egymást, Icát különösen kedvelték, gyakran volt odaát. Margitkából később Margit néni lett, miután férjhez ment Lapu Istvánhoz, és néni korba lépett. Ő a falu szeretett „Margit-nénije”, -híres neves személyiség, népi-író, népművelő, és a helyi falu-múzeum alapítója.

Nyolc óra után már a teljes tanítói-kar ott volt: Janda József, Csincsura Sándor, Chipkó Bertalan, Bankó János, Györe Béla kántortanító, Méri Mihály, a későbbi kántor, Hasznosi Mihály, Herdovics Gyula, Domán Anna, és a fiatal, gyerekképű vézna kis Tóth János.
Befutott kocsin a népes Lengyel, és a még népesebb Orosz család Vácszentlászlóról, eljöttek a falubeliek, a barátok és tisztelők: Jencsék, Lapuék, Kővágóék, Magyar Borbála, Makádi Mihály a Páskomból, Mészáros Dezső, Tóth Kálmán, Tóth Árpád, Ligeti Elemér a csont-kopasz kisbíró, és mások, jó palócok, falubeliek.

Hatvanból bumlizott ide Orbán Ernő, Teréz asszony magas, fekete hajú, vékonydongájú keresztfia, (pénzügyőrnek készül, jeles tanuló), csinos, babaarcú menyasszonyával Sarlódí Margittal. Margó-néninek hívják majd egyszer Dósa Jenő unokái.
Pestről oldalkocsis motorbiciklin pöfögött le bőrsisakban, mókás, porvédő-szemüvegben, ami denevér-szerűvé tette megjelenését, Dósa Józsi, Jenő úr nagy-hajú, bőbeszédű unokaöccse, akinek a fiából, Ádámból pap lesz, s magas méltóságban szolgál majd a pápa mellett a Vatikánban.
Dósa Józsi kis-termetű ember, Dósa Jenő meg derék, szép szál. Amikor egymás mellett állnak látszik, hogy, Józsi, Jenőnek éppen a válláig ér.
Józsi mellől az oldalkocsiból egy vidám, nevetős arcú, nagyon fiatal lány penderült ki. Fesztelen kedélyével, édes mosolyával, csicsergő, szapora beszédével elbűvölt mindenkit. „Somos Gabriella, újdonsült menyasszonyom” -mutatta be a fiatalember kacagva, karját lengetve, mint egy vasutas.
Gabi később elválik Dósa Józsitól, Rómába megy, egyedül él nagy-vidáman, gondtalanul, házvezetőnő egy dúsgazdag, elegáns-házat vivő olasz családnál, és jó kapcsolatot ápol a szintén ott élő, özvegy Emma Forziatival vagyis Dósa Emmivel, sógornőjével, Jóska szépségesen szép húgával.

Gabi néni és Emmy néni percenként hívják egymást telefonon minden apróságért, pronto, pronto!, kekk, kőkemény római akcentussal, időnként magyar szavakat keverve az olaszba, hadarva, hadonászva, és összecsippentett három újukkal (hüvelyk, mutató-, és középső ujj) mutogatva magyarázzák a nagy semmit. Ízig-vérig rómaiak és bősz intrikusok mindketten, pletykálkodnak, kevernek, kavarnak, igyekeznek összeboronálni minden szingli rokont, ismerőst bárkivel, akit csak a hálójukba tudnak keríteni.
Mások is jöttek, ki tudja észben tartani ekkora időtávlatból, ki mindenki volt még ott
Na, igen, Bárdos István a falu ifjú, pályakezdő orvosa ott volt, ki ne felejtsük! Neki még fontos szerepe lesz a Dósa család életében!

Az udvar sarkában hangolt a cigány…