Templomkerti románc

Ahol élek, a lakásunkhoz közel van egy nagy kerek tér, s a kerek tér közepén egy magas, kéttornyú templom, ami az eget karcolja. Ez nem vicc, tényleg az égbe nyúlik fel két karcsú tornya! Egyszer láttam az egyik tornyon egy fényes kék ruhás angyalkát, fagylaltot evett, lóbázta a lábát, majd elrepült! Higgyetek nekem, tényleg így volt, a játék-mackók nem füllentenek!
Na, erre a térre járunk játszani, futkorászni Lócival. Persze csak ő futkorászik, míg én cammogok utána rövid, szőrös lábaimmal! Egy felnőtt is szokott velünk jönni, ő Lóci egyik barátja. Lóci, Gézának nevezi, vagy Lalinak, nem emlékszem pontosan.

Legutóbb, amikor arra sétáltunk, bementünk a templomba imádkozni. Lóci letérdelt, s ügyesen keresztet vetett. Megpróbáltam utánozni, de eltévesztettem a sorrendet, a hasamnál kezdtem, mindegy, hiszen én nem élő mackó vagyok, hanem csak egy játék-mackó. Imádkoztunk: én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem…
Kimentünk a templom elé, a lépcsőkhöz. Lóci felkapaszkodott a korlátra, hintázott rajta: hinta-palinta, majd odaállt a lépcsősor tetejére, egymás mellé rakta a két lábát, lendületet vett, s három lépcsőfokot átugorva, leugrott a járdára.
A sárga, csúszós keramit téglákon elszaladt a szemben lévő szoborhoz, felmászott a talapzatra, ami, juj, de magasan van, nekem a fejem búbjáig ér, de Lócinak is majdnem a hónaljáig. A felnőtt, aki barátja volt Lócinak és azt hiszem Pistinek hívták, vagy valami ilyesminek, biztatta: ugorj le, ne félj, fogom a kezed!
Lóci nem félt, leugrott.
-Most egyedül – mondta a felnőtt.
Lóci leugrott, fenékre csüccsent a lendülettől, nevetett.

Fiatal anyuka jött oda mellénk, pici szőke kislányával, akit Terikének hívtak. Az anyuka telefonált, Lóci ugrált a kőről, a kislány nézte, s én is néztem apró gomb-szemeimmel. Aztán egyszerre csak mi történt? Az, történt képzeljétek, hogy Terike váratlanul átkarolta Lóci nyakát, s megpuszilta a száját! Lóci némán tűrte. A kislány ekkor fogta magát és lehúzta a Lóci kardigánjának a cipzárját.
Lóci szó nélkül némán tűrte. Meg se mozdult.
-Mit csinálsz édes, lelkem szép kis Terkám – nevetett a mamája – máris vetkőzteted? Nem korai ez még? Hiszen még csak néhány perce ismeritek egymást!
A felnőttek jót nevettek, mintha nagyon vicces lenne, hogy egy másfél éves kislány vetkőztet egy, két éves kisfiút. Én nem nevettem, számomra egyáltalán nem volt vicces, nem is értettem, miről beszél az anyuka.
-Lóci kicsit félénk más gyerekekkel szemben – mondta a felnőtt, aki velünk volt, s aki a Lócinak a barátja volt. Hozzátette: de nagyon ügyes és nagyon bátor.
-Az én Terikém – válaszolta az idegen anyuka – könnyen barátkozik, nyitott szívű kislány.

Hogy is volt ez után, mi történt, mi nem, el nem tudnám mondani már, de tény és való, hogy később Lóci, s Terike együtt szaladgáltak, együtt játszottak. Képzeljétek, később, amikor már lassan el kellett indulnunk hazafelé, kézen fogva jöttek vissza a szoborhoz a bújócskázásból.
Köszönjetek el egymástól – mondta a felnőtt, a Lali, vagy Géza, akit Lóci szeretett.
-Szia – mondta Lóci.
-Szia – mondta Teri.

Azt kérditek velünk volt-e Fifi kutyus? Nem, nem volt velünk, a kiskutyákat nem engedik be a templomba, de még a kertbe se. Na, ez is egy érthetetlen, buta szabály a felnőttek részéről: Egy tiszta, szép kiskutyát, aki ugyanúgy Isten teremtménye, mint az emberek, nem engednek be, míg egy játék-mackót, aki egy játékgyárban látta meg a napvilágot, beengednek?
Istókuccse, nem értem az embereket, nem, nem, nem, szerintem ők se értik saját magukat!