21. Ne vigy minket a kísértésbe (Második Könyv, folytatás)

Megállt a lőtér szélén, jó messzire a gyakorlatozó fiataloktól. Ahol állt, mint a partoldal, kissé magasabban feküdt az alatta fekvő területnél. Elővette a magával hozott térképvázlatot, megnézte. A lépték szerint 220 m hosszú és 85 méter széles, majdnem téglalap alakú volt a lőtér. A téglalap felső része észak felé nézett, keleti, hosszanti oldalát a községi legelő szegélyezte, az a községi legelő, amelyet Endre Lajos dörgedelmes kirohanásában a lőtérhez kívánt csatolni.
Első látásra kitűnt: erre semmi szükség! A lőtér kiterjedését illetően elég nagy volt, a vonalban felállított céltáblák előtt, mögöttük, és két oldalt megfelelő biztonsági sávok húzódtak. Északi irányban, amely felé a kiskatonák lőttek, amerre a szem ellát, lapos, füves, vizenyős rét terült el.

Végignézte a lőgyakorlatot. A fiatalok, parancsnokaik vezetésével csukaszürke „Bocskay” egyenruhában, rajonként léptek a lőállásba. Felhangzott a vezényszó, élesen csattant: „tölteni, tölts!”
A fiúk megtöltötték puskáikat.
„Feküdj, cél az álló mellalak alsó széle közepe. Tűz!”
Mintha varrógép berregne, vagy redőnyt eresztettek volna le valahol, úgy ropogott messze elől, lent a sortűz. A lőtáblák mögött széles, magas kőfal volt, megakadályozandó, hogy az eltévedt golyók kirepüljenek a területről.
„Állásba fel, jobbra, balra át, lépés in-dulj!”
Egymás után következtek a rajok, egymás után lőttek, fegyelmezett összeszedett lőgyakorlatot látott, még az ő „civil” szeme is ezt állapította meg.
Na, rendben van akkor. Ez is megvolt, sóhajtott magában Dósa Jenő. Itt szerencsére nem kell intézkedni. Amit Endre Lajos akart, az csak a hatalom erőszakos, arrogáns fitogtatására való hőbörgés. Endre Lajos azt képzeli, hogy egy jó vezetőnek az a feladata, hogy állandóan sakkban tartsa az embereit? Dósa Jenő azt képzelte, igen. Vannak ilyen vezetők, mondta magában.

Visszafelé menet levelet fogalmazott gondolatban a főszolgabíróhoz. Gyakran előfordult vele, hogy jártában, keltében fejben előre megírta a hivatalos leveleket, feljegyzéseket.: „Kegyelmes Uram! Határozott utasításod alapján megvizsgáltam a zsámboki lőtér bővítésére tett javaslatod kivitelezhetőségét. Tisztelettel jelentem, hogy….és a többi, és a többi”.
Még ma elküldöm a motoros futárral, fogadta meg. Ne égjen a körmömre.

Benn járt már a házak között. Egyszer csak, ahogy így ment, mendegélt az egyre jobban felgyülemlő forróságban, az egyik háznál a kerítéstől rászólt egy asszony.
-Agyisten főjegyzőúr!
Magállt, megismerte az asszonyt.
-Magának is Molnárné.
-Gyűjjék be ked egy percre, ha már erre van dóga. Van finom hideg tejecském, reggeli fejés.
-Sok a dolgom. Köszönöm, inkább majd máskor.
Az asszony nem hagyta magát.
-Akkor nem tartom fel, de ha megengedi, kihozok magának egy csuporral ide a kerítéshe’. Úgy is szeretnék valamit kérdezni.
-Jó, nem bánom.
Itta a hideg tejecskét. Tényleg jól esett, megszomjazott a hosszú gyalogúton.
-Na mondja hát!
Az asszony hímelt, hámolt, végül csak kivágta.
-Igaz az, főjegyzőúr, hogy megszűnik a községi legelő, hogy hozzá lesz csapva a lőtérhe’?
-Kitől hallotta ezt?
-Hát tuggya…a vénasszonyok mondták vasárnap a templomban a szentmisén.
-A vénasszonyok?
-I…igen!
Dósa Jenő alig bírta visszafojtani kikívánkozó nevetését.
-Ó, nagy hibát, szörnyűségesen nagy baklövést követtél el szegény jó Könyves Kálmán királyunk, Isten nyugosztaljon haló porodban! – kiáltott fel tréfás indulattal a hangjában. -Még hogy nincsenek boszorkányok!
-Tessék?
-Semmi, semmi! Dósa Jenő visszanyújtotta a kiürült csuprot Molnárnénak. -Mondja meg ked a templomban az öregasszonyoknak, hogy vaklárma az egész, senki nem nyúl a legelőhöz, mert én nem engedem.
Molnárné nagyot sóhajtott, szemmel láthatóan mázsányi súly esett le a szívéről.
-Mert nekem is van ám két szép tehénkém Egyik a Rozi, üvé a tej, ni, amit az imént ivott. Az Isten áldja meg magát főjegyzőúr. Maga a szegin níp jótevője! Maga mindenkin segít!
Dósa Jenő már indult volna. Egyszerre sietős lett.
-Miket beszél! Ne mondjon ilyeneket!
-De igen, tudom, ámit tudok.
Most már mérges lett Jenő úr.
-No, ha tudja, hát tartsa is meg magának! Isten áldja. Köszönöm a tejet!
Az asszony hosszan nézett utána. Még a száját is tátva hagyta bámultában. Aztán eszébe jutott, hogy el se köszönt. Nagyot kiáltott hát, csak úgy zengett utcahossza éles, visító hangja:
-Isten áldja magát is, drága főjegyzőúr, Isten tártsa meg jó erőben, egészségben!