3. Szabadíts meg a gonosztól (Harmadik Könyv, folytatás)

Lenke rosszul aludt. Egész éjjel verte az eső az ablakot, rázta, rángatta a szél a redőnyt. Fel-felriadt, forgolódott. Elnyomta az álom. Azt álmodta, hogy ébren van, – ennél rosszabb dolog nincs a világon, még annál is rosszabb, mintha tényleg nem tudna aludni valaki. Aztán újra elaludt, ez már hajnaltájt történt. Ferenccel sétáltak kéz a kézben egy vadvirágos réten. De jaj, rettenet! Ránézett, s elszörnyedve vette észre, hogy a férjének nincs feje. Kiugrott az ágyból, csuromvizes volt testén a hálóing. Ledobta magáról, visszafeküdt, megpróbált újra elaludni. Nem sikerült. Végül már az összes csontja fájt, olyan érzése volt, mintha átment volna testén az úthenger…

Egész nap esett. A házban lakó gyerek-sereget cseppet sem zavarta az eső, sőt! Olyan ricsajozást, szaladgálást rendeztek odakinn a töltés oldalában, mintha sütne a nap. Mezítláb szaladgáltak a vizes fűben, fröcskölték egymást a tócsákból. Késő délelőtt, tizenegy tájban az eső intenzitása fokozódott, szabályos nyári zivatarfront vonult át a város fölött. A zápor egy időre a legedzettebbeket is bekergette az udvarra, attól fogva ott ment tovább a vircsaft, a lakók nagy örömére.
Médy büntetésben volt, nem mehetett ki a többi gyerekkel a töltésoldalba, előző nap ugyanis nagy-nagy rosszaságot követett el, Várkonyi Zolikával kiszedték a földet Margit néni párkányon lévő cserepeiből. Mielőtt kiszedték volna, jó bőségesen meglocsolták a virágokat. A vizes, sáros földből sárgombócokat gyúrtak, azzal dobálták egymást a második emeleti gangon, Várkonyiék és Margitka néni lakása előtt. Valamit játszottak. Médy találta ki, Zoli, ahogy máskor is, lelkesen benne volt. Nem csak, hogy benne volt, de ő tette hozzá, mi értelme legyen a játéknak. Egy perc sem telt el, hogy belevágtak, amikor azt mondta kis barátnőjének: „Figyelj, játékból legyen ez az egész itt Eger ostroma. Az ablakok a vár ablakai, jó? Te vagy a török sereg, én meg Bornemissza Gergő vagyok!”
Akkor olvasta éppen az Egri Csillagokat.
-Fordítva! – ellenkezett Médy. -Én vagyok a Bornemissza Gergely! Enyém a vár, tied a lekvár!
Na, jó! Zolival lehetett beszélni. – Rendben. De később majd cserélünk!

A büntetés ideje alatt is kellett ugyebár valamit játszani. Médy azt javasolta a bátyjának, rajzolják fel a folyosó kövére az ugróiskolát, és ugráljanak egy kicsit. Győző, aki szolidaritásból otthon maradt Médyvel, krétát kerített, (a szerszámos-fiókban talált egyet), s közös erővel felrajzolták a gangra, a lakás bejárata elé a kockákat. Elkezdtek ugrabugrálni. Először csak ketten voltak, de hamarosan csatlakozott hozzájuk a ház többi gyereke, akiket a záporeső végül bevert kintről.
Fél tizenkettőkor már akkora lárma, lábdobogás és sikoltozás volt, hogy földszinti lakásából kijött a szigorú házmester-bácsi, s egy seprűnyéllel megfenyegette őket. A szomszédasszony is kidugta a fejét a konyhából, – ami ott zajlott, az már neki is sok volt.
-Mit csináltok ebadták! – kiáltotta -Nem lehetne kicsit halkabban?
-Nem – replikázott Médy – hiszen tetszik látni, játszunk!
Folytatták, mintha mi sem történt volna.
„Egy előre, két kettőre, három hatra, hat kilencre, üsd ki tízre, tizenegyre….gyertya-tartó vaskoppantó…”

Később a jó szomszéd néni nevetve mesélte el Lenkének a párbeszédet.
-Ez a kislány hét fiún túltesz! – mondta a szemét törölgetve. – Még a szeme sem áll jól, olyan huncutul tud nézni az emberre, mintha egy kis boszorkány-lány lenne valamelyik Andersen meséből!
Valóban így volt, Lenke jól ismerte Médy nézését. Mosolygott Nelli szavain, ám elhatározta, ezután szigorúbban fogja majd a kislányt!