6. Szabadíts meg a gonosztól (Harmadik Könyv, folytatás)

Az idő megállíthatatlanul rohant. Lenke rettegett attól a perctől, amikor majd el kell búcsúzni a fiától. Győző szeptember elején megy vissza Sopronba, a katonaiskolába. Állami ösztöndíjjal tanult: a hadiárvák részére létrehozott alap finanszírozta a rászoruló gyerekek taníttatását. Bár Herderics Győző a szó szoros értelmében nem volt hadiárva, mint ahogy Lenke sem hadiözvegy. Ferenc holttá nyilvánításának procedúrája még nem fejeződött be, valaki azonban a legfelsőbb helyek egyikéről, a fiatalasszony sejtette honnan, jóindulatból megelőlegezte nekik a státust.

Maga elé tette az íróasztalra a két fényképet, uráét, és szeretett kisfiáét. Sírhatnékja támadt, ahogy nézte őket. Ferenc délcegen, katonásan, az I. Budai Önkéntes ezred hajtókájával, majd szétpattan széles vállán, domború mellkasán a zubbony. Mellette a másik képen a fia, Győző, mint kiskatona. Beesett kicsi arc, mélyen ülő, kifejezéstelen szemek. Szánni való, elgyötört, sovány arcocska. A katonasipka beesik a fejébe, nyakát válla közé húzza. Istenem, édes jó Istenem! Hálát adok Neked, Isten, mondta magában, hogy feltáplálhattam szegénykét a nyáron. Hálát adok, hogy vigyáztál ránk. Hogy vigyázol egész családunkra. Kérlek, segíts minket ezután is, és add, ó add, hogy Ferenc minél előbb hazatérhessen!
A beadott holttá-nyilvánítást kérelmező papír ellenére egy percig sem hitte, hogy az ura meghalt. A papír, az csak papír. Egy papírrongy semmit nem jelent! És az eltelt évek sem számítanak!
Cigarettát sodort magának, körülményesen beleillesztette hosszú-szárú szipkájába, s a Ferenctől kapott ezüst-színű, apró öngyújtó segítségével rágyújtott.
-Édes, drága Ferikém! – rebegte az öngyújtóhoz beszélve, és gyengéden megsimogatta a szerkentyű fényes, domború oldalát.

Körbevette az otthon biztonsága, a bútorok megnyugtató sötét-barnája. A feje felett lévő családi képekből erőt merített.
Ertsey Piroska, Fráter Lóránt…
Anyja arca méltóságot sugároz. Úgy néz le rá onnan a magasból, mint régen kislány korában, amikor elvétve rossz jegyet hozott az iskolából. Nem baj, mondja a tekintet, majd kijavítod! Aranyozott keretben van a festmény, Maghy Zoli készítette, fiatal tehetséges unokatestvére. Ez a Zoli gyerek egyszer sokra viszi majd!
És Fráter Lóránt, a híres nagybácsi, akit az egész ország „nótáskapitányként” emleget, mellette trónol cirádás keretben baloldalon, hamiskásan mosolyog kackiás, pödrött bajusza alatt. A kép alján dőlt betűkkel dedikáció: „Lenke húgomnak szeretettel Fráter Lóránt huszárkapitány.

Visszarévedt tekintete a fiára.
-Kicsi Győzőkém – suttogta szívének teljes melegével. -Édes kisfiam…!
Eszébe jutott a katonanóta, amit annyiszor hallott:

„…Szép a rózsa háromnapos korában,
szép a legény még húszéves korában,
de mikor a huszonegyet haladja,
sír az anyja, mert a fia katona…”

Győző még csak tizenkettő, nagyon messze van a húsztól, Istenem csak tizenkettő, sóhajtotta, de már elvették tőlem!

A Gazdáknál hasonlóképpen járt, mint a Hadigondozottak Hivatalában, csak a fogadtatás volt kedvesebb. Sárvári osztályvezető úr, Ferenc főnöke leültette, konyakkal, cigarettával kínálta. Kifaggatta, hogy áll Ferenc holttá nyilvánításának ügye, s részletesen el kellett mesélnie, mire ment a Hadigondozóban.
-Nézze kedves Lenke – mondta végül nagyot sóhajtva -ugye megengedi, hogy így szólítsam, hiszen Ön a legkedvesebb kartársamnak a felesége, s ekként szinte nekem is kollégám, -így megy ez. Sajnos.
Felhúzta vállát, kifordította tenyerét. Nincs mit tenni.
-Isten malmai…tudja. Én, -megnyomta a szót – én mindazonáltal mindent megteszek, de a kezem meg van kötve. A jogszabályok, azok a fránya jogszabályok ugyebár. De tudja, mit mondok Önnek?
Habozott, kivárt néhány másodpercig. Eljátszotta, hogy kolosszális ötlete támadt. Pofacsontján megfeszült a bőr, száját összepréselte. Szép ember volt, bár széles, magas homlokához nem illett ványadt, kicsi állkapcsa, keskeny ajka, s az apró egérfogak.
-Kiskapuk mindenütt léteznek Lenke, igen. Talán meg lehetne próbálni….

Felállt, elsétált az ablakpárkányig, kinézett az alant elterülő, forgalmas Kálvin térre. Hosszú ideig nézte az utcát, majd amikor visszajött, rámosolygott a fiatalasszonyra.
-Javasolnám kedves, javasolnám, igen, hogy most hétvégén, mondjuk ugye példának okáért szombat délután, jöjjön ki a vállalat Római parti csónakházába, a Piroska utcába. Ott nagyon kellemes ilyenkor nyáridőben. Lesznek kinn komoly potentátok…akiknél apellálhatunk ugyebár…no. Ne habozzon. Nem harapom le az orrát. Leülünk egy árnyas fa alá, s átbeszéljük, mit lehetne, hogyan lehetne.
Mosolygott, kellemkedett. Pipájának füstjét karikába fújta
Lenkének gyanús lett a férfi. Nézte, nézte, nem szólt. Olyan fura volt az egész. Volt valami visszataszító a mosolygásában, édeskés hangjában, nyújtott hanghordozásában. Micsoda! Csak nem arra készül, EZ, hogy a szépet tegye?

-Meglátom – mondta óvatosan ejtve a szót.
Felállt, csókra nyújtotta fehér-cérnakesztyűbe bújtatott kezét. -Sok dolgom van mostanában, és hát…tudja…
Nem fejezte be. Magában már elhatározta, hogy nem megy ki a Római partra.
-Mit képzel?- kuncogott befelé. Még csak az kellene. Micsoda aljas gazember ez a Sárvári!