Balatoni tanyánkon gyakran látogatnak meg vad-, és szelíd állatok, bogarak, lepkék, kígyók, tücskök, gyíkok, pelék. A pele ott is lakik velünk, befészkelte magát a padlásra.
Előfordul néha, hogy reggel szarvas áll a tűzrakó helynél, vagy őzike a kocsi-feljárónál. Van nyuszink, etetjük, s megfordul nálunk néha a réti farkas, vagyis a „toportyán” „akit” a Toldiból ismerünk. Vele hadakozott Miklós a berekben.
Szelíd, mint a bárány, közel jön, néz, néz, aztán megfordul és elmegy.
Vaddisznó is van, vele nem találkozunk, csak a túrásával

Jönnek a darazsak, a méhek, a szúnyogok és a legyek.
A legyek sokfélék, kicsik és szemtelenek, közepesek és szemtelenek, nagyok és szemtelenek.
Halljuk, amikor jönnek. Halljuk, mert zümmögnek, hol élesen citerázva, hol mély hangon dongva. Őket „Musca domesticának” mondják latinul.
Ismerőseink.
De van egy másfajta légy, „ő” pici, barna, s nem halljuk soha, suttyomban érkezik.
Szomszédunk nevezte el „kis barna légynek”, most már mi is ezen a néven emlegetjük. Csendben lopakodik, mint a halál, alattomos, mint a vipera, sunyi, mint Polonius a Hamletből.
Valahol a lomb között rejtőzik, áldozatra vár.

Hazaérek éhesen, szomjasan egész napos hajózás után, leülök a kerti asztalhoz, kinyitok egy doboz sört. Ekkor támad. Apró ütést érzek hátul a nyakamon, odakapok, de már megcsípett. Megpróbálom agyoncsapni, nem sikerül. Tesz egy kört, visszatér.
Na most! Érzem tenyerem alatt a szemét dögöt!
Nesze, neked annyi!
Annyi? Dehogy! A félig agyonnyomott ízeltlábú feltámad, elrepül. Vár, vár, aztán újra jön, s a pólón keresztül megcsíp megint. Odavágok teljes erőmből! Túléli, hét élete van.
Mit lehet tenni a lesből támadó, alattomos, elpusztíthatatlan sunyi barna léggyel?
Idegméreg, mondja a szomszéd.
Igen, persze. De vajon az idegméreggel nem mérgezem meg saját magamat is?