7. Szabadíts meg a gonosztól (Harmadik Könyv, folytatás)

-Győző hol van? – kérdezte Lenke a lányától, felpillantva egy kockás füzetből, amelyben éppen hosszú számoszlopot, a havi kiadásokat kezdte összeadogatni. Igyekezett egyik kezével eltakarni a füzetlapot a gyerek elől. Médynek nem kell tudni mindent, a gondokat. Médy még gyerek!
A kislány a fürdőszobából jött be, megállt az ebédlőasztal sarka mellett, figyelte mit csinál az anyja. Lenke jobb könyökénél szétnyitva hevert az újság, az apróhirdetéseknél volt nyitva. Minden nap átnézte az apróhirdetéseket, nem talál-e benne valamilyen apró jelet, nyomot, információt, amin elindulhatna Ferenc keresésére. Rögeszmés meggyőződésévé vált, hogy az ura él, és haza fog jönni. Rengeteg történet keringett hazatért katonákról, akik csodálatos módon messzi földről, az Óperenciás tengeren túlról keveredtek haza.
Szinte minden hirdetés így kezdődött akkoriban: „Keresem a fiamat, (férjemet, testvéremet, unokámat, sógoromat, barátomat) XY-t, aki, ekkor és ekkor, itt és itt harcolt, ekkor és itt esett fogságba, és azóta nem jelentkezett. Aki tud róla, írjon ide!!!…Jelige „darumadár fenn az égen hazafelé szálldogál1919” Vagy: „szomorú édesanya 88” Vagy: „visszavárlak 1121101”

-Nem tudom – mondta Médy, kislányosan vonogatva a vállát. -Kinn van, focizik, mit tudom én.
-Jól van – legyintett Lenke. – Csak azért kérdezem…
Felnézett a lányára. Miért nem megy már Médy?
A kislány kitartott. Igyekezett belesni az anyja könyöke alá.
-Mit tetszik csinálni Anyuka? Ne segítsek?
Lenke sóhajtott.
-Na jó. Gyere, ülj ide mellém.
Megmutatta a számoszlopot.
-Már háromszor adtam össze, s mind a háromszor más jött ki.
-Mi ez? -csodálkozott rá a számokra a kislány. Aztán rájött hirtelen: a megélhetési költségek sorakoztak az egyik oldalon „Kiadások” címszó alatt. A „Kiadások” szó girbegurba vonallal alá volt húzva. Így kezdődött: lakbér, villanyszámla, vízdíj, újság, kifutófiú, viceházmester, vásárlás, piac, és folytatódott hosszan a krumpliig és a mosószappanig.
A másik számoszlop mellette: „Bevételek”. Segély a biztosítótól, járadék, gépelések, fordítás, egyebek.
Médy összeadta a számokat. 183 pengőt tett ki a Kiadások oszlopba írt számsor végösszege, és 175-e rúgtak a bevételek. Összeadta még egyszer, nem tévedett, annyi volt. Odatolta a papírt az anyja elé.
-Nézze csak Anyuka.
Lenke hosszan tűnődött. Világoskék szemében az angyalok szelíd kékségét látta a kislány. Így nézett, ezzel a szomorú, tűnődő kékkel Lenke.
-Kellene még vagy ötven pengőcske, mert, mert -nagy lélegzetet vett és kivágta – mert augusztus elején lemegyünk Endre bácsiékhoz Fonyódra. Nem eshetek be oda üres kézzel! – tette hozzá bizonytalanul, s Médyre nézett, mintegy megerősítést várva

Médy majdnem a plafonig ugrott a hirtelen rátörő örömtől. Mi van most? Mennek a Balatonra! Ez igaz? Jaj de jó, jaj de jó!
Felugrott, táncra perdült a szekrény és az asztal között.
-Jaj, de jó, Anyuka, jaj de jó! Úgy örülök. Mikor tetszett elhatározni? Már régen?
Lenke elnevette magát.
-Most öt perce. De kell még ötven pengő! -tette hozzá most már némileg elkomolyodva
Egyszerre csak felugrott ő is.
-Megvan Médy! Zaciba adom apád régi ezüst cigarettatárcáját, tudod, azt, amelyiket soha nem használ. És beadom az én aranyláncomat, a kis kereszttel. Vagy esetleg a kék-köves gyűrűt.
Médyt nem kötötte semmi ezekhez a régi, avitt tárgyakhoz. Apuka cigaretta tárcája? Melyik? És Anyuka nyaklánca? Az, amit Ertsey nagymamától kapott, ki tudja mikor? A kék-köves gyűrű? Melyik az?
Hát jó. Nem számít, úgyis vissza fogjuk váltani majd egyszer, ha lesz pénzünk, mondta magában. A lényeg, a lényeg: a Balaton! Ez a lényeg! Győző az égig fog ugrani, ha elmondom neki!
-Megyek, elmondom Győzőnek!
Indult volna. Táncolt, ugrabugrált.
-Mit, te gyerek? – nevetett rá Lenke, vidámságot erőltetve magára. -Azt hogy zálogházba kell mennem pénzért?
-Dehogyis Anyuka – hökkent meg a kislány. -Nem azt, hanem a másikat!
-Milyen másikat Médy. -Csak ugratta.
-Hát a Balatont!
-A Balatont?
-Igen, Endre bácsiékat. Hogy megyünk hozzájuk!
Lenke nézte, nézte a boldog kislányt. Könnybe lábadt a szeme. Elfordult gyorsan.
-Jól van, eredj csak. -Elengedte.
A kislány azonban, ahelyett, hogy elszaladt volna odarohant, ölébe fészkelte magát, arcát arcához szorította, ölelte, csókolta, ahol érte. Hosszú pillanat volt. Végül gyengéden eltolta magától. Sírt, potyogtak szeméből a könnyek. Szégyellte a kislány előtt a könnyeit.
-Jó, jól van, elég már, menj most.
-Anyuka!
-No?
-Anyuka a világ legjobb anyukája!
Én Istenem, jó Istenem, gondolta Lenke. De korán kell nagylánnyá válnod édes kicsi kis Médykém!