16. Szabadíts meg a gonosztól (Harmadik könyv, folytatás)

Endre hallani sem akart arról, hogy orvoshoz menjen, hiába rágta a fülét Ilona, a felesége és Lenke a húga.
-Egy nyavalyás karcolással? – morgott. -Eszem ágába sincs. Kiröhögnének.
-Dehogy röhögnek – szörnyülködött a felesége. -Ilyen csúnya seb! Össze kell varrni, elfertőződhet.
-Hogy fertőződne?
-Belemegy a szabad levegőn valami piszok!
A férfi a kalapjáért nyúlt. Fejébe nyomta a zsíros ócska fejfedőt.
-Így la! Most már nem megy bele!
Fogta magát és elment. Sok dolga volt a határban: kapálni kellett a tengerit, utána pedig ki kellett mennie a szekérrel az erdőszélre tűzifáért.
Este a vacsoránál megpróbálták megint kifaggatni, mi történt, de ezúttal se mondott sokat.
-Megbotlottam a sötétben hazafelé jövet, elestem, s beütöttem a fejem egy kőbe. Nem érdekes.

A család csak később tudta meg a teljes igazságot. Faluszerte mesélgették a kocsmai verekedést. Ki így tudta, ki úgy. Nem volt egyszerű kihámozni a sok mendemondából, szóbeszédből, de apránként összeállt a kép. Endre azon a pénteki estén a felső, a falusi kocsmába ment. Oda járt általában, ott találkozott barátaival, Németh Karcsival, az áccsal, Füzesi Petivel, a böllérrel, és Tóth Miskával, akivel együtt voltak hajdan katonák.
Bement, kért a söntésnél két deci helyi rizlinget, s leült az egyik szabad asztalhoz. Egy pohár bor kitartott nála egész este, lassan kortyolgatta, apró kortyokban. Haverok még sehol, még korán volt.
Ott mulatott azonban egy kapatos, hangoskodó társaság: Szrtojcskovics Iván és cimborái. Endre nem foglalkozott velük, bár egy percre átfutott a fején, mit keresnek ezek itt, hiszen ez a társaság az alsó kocsmába járt, a Kis Piszkosba, vagy más néven: a kis Késdobálóba.
Itta a borát, szívta a pipáját.

A cigány belevágott „A vén betyár” című nótába, a hegedű húrjain felcsendült az ismerős dallam. Valaki hátul, a Sztrojcskovicsék mögött, énekelni kezdett: „…a vén begyár egyre ordít, fokosát forgatja, kocsmárosné, száz szál gyertyát, száz icce bort, ide az asztalra!”
Egyszerre csak őrült kiáltás csattant: ácsi!
A cigány hegedűje rémülten elhallgatott, gazdája tanácstalanul nézett körül.
Endre oda se pillantva, csak ennyit mondott csendesen: rajta, húzd csak!
Sztrojcskovics ugrott elő a füstös, bűzös félhomályból és szétvetett lábbal megállt előtte. Részeg volt
-Ha én egyszer azt mondom, hogy ácsi, akkor ácsi, meg vagyok értve?
A cigány tétovázott.
Endre elnézett a részeg mellett, mintha ott se lenne.
-Húzd rá cigány, ne törődj semmivel!
-Ezt a kurvadék nagyúri nótát? Mi? A híres rokonodnak a híres nótáját, mi? Hát én azt mondom…!
A „Vén betyár” Fráter Lóránd szerzeménye volt. Sztrojcskovics tovább ágált, hepciáskodott.

-Húzzad ! – mondta Endre. Csöppet sem izgatta magát.
-Vagy tudod mit? Ne húzd, na, húzzál valami mást, nem akarok összeveszni senkivel.
Elfordult, unottan keresztbe tette a lábát, szívott egy jókora slukkot a pipából.
Talán ennyi lett volna, talán lecsendesednek a kedélyek, igen ám, de a sarokból előjött az, az ember, aki az előbb nótázott. Nagydarab, testes fazon, Endre nem ismerte.
Sztrojcskovicshoz lépett, és morgós medvehangon, fenyegetően ráhorkant.
-Mi van, te büdös…!
Sztrojcskovics szó nélkül leütötte. Az idegen eldőlt, mint egy lisztes-zsák. Váratlanul előkerültek az idegen cimborái és rávetették magukat a büszkén triumfálóra. Fél perc sem telt belé, kitört a verekedés. Sztrojcskovics haverjai, s az idegen társaság bőszen csépelték egymást. A cigány a nyúzontyújával a kármentő mögé menekült, a csaplárné, és egy másik asszony, aki kisegített a söntésben, tehetetlenül, behúzott nyakkal bámulták a küzdőket.
Endre nyugodtan ült a helyén, kortyolgatta a borát, szívta a pipáját. Egy pillanatra elverődött mellette a forgatagban Sztrojcskovics, rázta az öklét, és durva sértéseket vágott a fejéhez. Nem reagált. Ült, kortyolt, szívta a pipáját.
-Na! – üvöltött az arcába az ellenfele. -Gyere bunyózni, te gyáva, úri söpredék! Te…!
Endre szó nélkül hagyta ezt is, másfelé nézett.

Változatlan erővel tombolt a csata. Egy nyurga alak felborította a szomszéd asztalt, s egy rántással kitépte az egyik lábát. Feje fölött forgatta, ordított és ütött. A közdelem hevében közel sodródott az asztalhoz. Endre szelíden eltolta magától.
-Ne te, ne. Itt emberek vannak. A végén még megütsz valakit!
Ekkor ütés érte a fejét. Érezte, hogy elönti a vér, egyik szemével nem látott. A behemót újra felemelte a széklábat, de nem maradt ideje lesújtani. Endre, felállt, kitépte a kezéből, és elhajította. Mélyeket lélegzett, nyitott szájjal vette a levegőt. Hárman rohantak rá, se perc alatt szétszórta őket. Megfordult, körülnézett, mintha keresne valamit. Észrevette a söntéspultot, pont kézre esett. Ez jó lesz! Felkapta, magasba emelte, megforgatta a feje felett. A következő pillanatban üres volt a kocsma. Az ember a helyiség közepén, kezében a súlyos bútordarab, amit hárman is alig bírtak megmozdítani, nem sok jót ígért. Tóth Miska ekkor érkezett, de már nem volt tennivalója.
Endre letette a pultot, gondosan megigazította a sarkát, hogy pont oda essen, ahol előzőleg volt. -Na – mondta.
Papírpénzt halászott elő, a söntéspultra dobta. -A károkra – vetette oda a rémülettől még mindig kómás csaplárnénak. Zsebkendővel törölgette vérző fejét, homlokát. Megkereste a kalapját a földön, és a fejébe nyomta.
-Na! – ennyit szól még, aztán ment, hátra se nézve.
Útközben hazafelé eszébe jutott, hogy van még egy nagyon fontos dolog, amit el kell mondania Lenkének.
Mi is az? -töprengett.
Már a kertjük alatt járt, hallotta a kutyát ugatni, amikor eszébe jutott. Vigyorogni kezdett. Ez az. A Laszlovszky-féle keresztlevelet meg kell említenem, biztatta magát. Lehet, hogy kínos lesz Lenkének, nem, biztos, hogy kínos lesz, de muszáj beszélni róla!