20. Szabadíts meg a gonosztól (Harmadik könyv, folytatás)

A Herderics lánynak Kovács Nelli volt a legjobb barátja a második emeletről. Kovácsék majdnem felettük laktak, csak egy lakással arrébb. A két kislány sülve-főve együtt volt, hol Nelli jött le játszani Médyhez, hol Médy ment fel kis barátnőjéhez. A szép nyári napok már régen lecsengtek, őszi esők áztatták a vasút töltést és a Dombovári út macskaköveit. Egyik ilyen esős csúnya novemberi nap délutánján, tanulás után úgy esett, hogy Médy ment fel az emeletre Nellihez. Kovácsné engedte be a kislányt, megpuszilta a feje búbját, és intett: menj csak be nyugodtan, a barátnőd már vár téged.
Beszélgettek, pletykálkodtak, nevetgéltek. Nelli kapott karácsonyra egy új társasjátékot, Ki nevet nagyobbat, azzal játszottak. Dobókockával kellett dobni, s aszerint lépni a táblán, hogy hányat dobott az ember. Ha egyik vagy másik bábuval színes kockához értek, akkor nagy baj, vagy nagy szerencse érte őket. A zöld például azt jelentette, hogy három kockát előre ugorhatsz, de a piros nagyon rossz volt. Aki pirosra ugrott, az két dobásból kimaradt.
-Győzővel mi van? – kérdezte egyszer csak halkan, szemlesütve Nelli.
Médy tudta, hogy barátnőjét gyengéd szálak fűzik az ő nagy, okos, daliás bátyjához, afféle romantikus, bimbódzó, első gyerekszerelem, s így, magában kuncogva részletesen beszámolt az utolsó időbeli történésekről.
-Képzeld, Kőszegről írt lapot!
Hogyhogy? -akadt fel Nelli szeme. Keze megállt a dobásban, majdnem kiejtette markából a dobókockát. -Hát nem Sopronban vannak?
-Ott voltak idáig, de átköltöztették az iskolát Kőszegre. Pont arról írt. Azt írta Anyukának, hogy elköltöztették őket. Megírta az új címet, s hogy látogassa meg Anyuka, mert…
-Mert?
-Mert lesz valami avatás, vagy mit tudom én, eskü. Valami olyan izé…hivatalos. Megírta, hogy a Nyugati pályaudvarról indul a vonat fél hétkor, tizenegy tízre ér oda. Az állomáshoz közel van egy olcsó szálloda, ott tud majd megszállni. Azt írja, nem drága, és még azt, hogy feltétlenül menjen le Anyuka, nagyon fontos, minden fiúnak ott lesz a mamája.
-És a papája?
Médy tűnődött.
-Az nem. Nem valószínű. Ebbe a katonaiskolába azok a gyerekek kerültek akiknek, szóval, hogy is mondjam, akiknek a papája elesett, vagy fogságba került.. .
-Értem. -Nelli felpillantott. Könnyes lett a szeme.
Bocsáss meg a tapintatlanságomért.
Médí is sírfa fakadt.
-Nem, semmi. Dehogy. Nem tudhattad!

Pityuka a drága kis sárga kanári lerepült a felső karnisról a szőnyegre, most ott tipegett mellettük.
Médy odatartotta a tenyerét, hívogatta.
A kismadár megállt, kecses mozdulattal forgatta fejecskéjét jobbra, balra, felfelé bandzsítva ránézett Médíre és tovább ment.
-De cuki! – kiáltott fel a kislány. -Jaj, de édes!
Nelli is megpróbálta magához csalni, de Pityuka vele se törődött.
-Gyere Pityuka, itt van finom magocska!
Kínálta a tenyeréből. a kismadár azonban kikerülte, s tovább totyogott.
-Szeret lent lenni a földön – magyarázta Nelli. -A szőnyegről, gondolom, azt képzeli, hogy valami kedves, virágos rét.
-Cuki – mondta Médí elragadtatással. Kevét lelve nézett utána. -Milyen aranyos!
Pityuka elrepült valahova, nem látták hova lett. Rengeteg kedvenc búvóhelye volt fenn a magasban, a csipkefüggöny felső szegélye, a széles, cirádás, aranyozott képkeretek, a könyvespolcok, a ruhás-szekrény teteje, meg még sok ilyen hely, ami a földön két lábon mászkáló lényeknek eszébe se jutna. Fentről más a világ.

Bejött Nelli anyukája.
-Leülök egy percre. hadd fiatalodjak!
Lecsüccsent a fotelba. Megigazította az asztalon a csipketerítőt, helyére tette a zöld, ólomkristály vázát.
-Már nem játszotok?
-Nem.
-Akkor pakoljátok össze a társasjátékot. Hozok nektek uzsonnát.

Felugrott, kiszaladt. Az a fajta nyüzsgő lény volt, aki két percig nem tudott egy helyben maradni. A férje, Nelli apja könyvügynök volt, késő este járt haza. Az egyedüllét hosszú óráiban Kovácsné nyüzsgött. Felvett egy ezüst hamutartót, letörölgette a köténye szélével, visszatette. Kiment, feltette a sparheltra a levest. Bejött, söprögetni kezdett. Abbahagyta, kiszaladt a gangra megnézni, megjött-e a postás.

Alpaka tálcán hozta az uzsonnát, tejet, mazsolás vajas-kalácsot. Vajat csak a gyerekek kaptak, vagyis Nelli és a barátnője, ha náluk volt éppen. A vaj nagyon drága, ritka csemegeként tartották otthon. Médy megitta a tejet, elfogyasztotta a kalácsát, majd odaállt a cserépkályha mellé. hogy megmelegítse a hátát. Nelli anyja kiment, valaki csöngetett, Nelli a madarat hívogatta.
-Pityuka, Pityuka hol vagy? Gyere csak…!
A kismadár nem mutatkozott.
Nelli odament a kályhához.
-Jó, ugye? Én is szeretek itt melegedni. Olyan finom.
-Igen! Juj!
-Mi az?
Médy arcán zavar tükröződött. A zavart egy pillanattal később a rémület kifejezése váltotta fel. Valami puhát érzett a talpa alatt. Felemelte a lábát. Pityuka élettelen teste volt ott. Felsikoltott.
Sikított Nelli is. Térdre esett a kályha előtt.
-Pityu! Pityuka, édes kis madárkám…!
Nem hibáztatta Médyt, egy bántó, szemrehányó szót se szólt, csak sírt, sírt, folytak a könnyei, mint a patak árja
Nem tett később se soha szemrehányást, de a régi jó kapcsolat, a jó-barátság megszűnt közöttük, elhidegültek egymástól.

Győző jeles-rendűen végezte el a katonaiskolát. Ősszel, állami ösztöndíjjal felvették a Ludovikára. Öt év múlva friss diplomával, zászlósi rendfokozattal Jászberénybe helyezték, első szolgálati helyére. Az alföldi kisvárosban jó sora volt a fiatal tiszteknek, a város előkelőségei a báli szezonban egymás után adták a puccos, elegáns bálokat. Egy ilyen bálon ismerkedett meg Ersich Izabellával, egy dúsgazdag gyulai fogorvos tündérszép, kreol bőrű, kedves mosolyú lányával. Ahogy a mesékben lenni szokott, egy-csapásra egymásba szerettek. Miután a szülők biztosították Lenkét a kauciót illetően, ami persze csak formaság volt, hiszen a család anyagi lehetőségei ismertek voltak felsőbb körökben, a fiatalok a tavasz eljöttével eljegyezték egymást…