28. Szabadíts meg a gonosztól (Harmadik könyv, folytatás)

1943 január 12.-n a Vörös Hadsereg több órán át tartó, pusztító erejű tüzérségi előkészítés után 10 km széles sávban áttörte a II. Magyar Hadsereg Don folyónál kialakított védelmi vonalát. Az urivi hídfőtől északra elhelyezkedő III. hadtesttől, (ők voltak a legközelebb) megpróbáltak csapatokat küldeni az áttörés helyszínére, de a nagy hó és a mínusz 40 fokos hideg miatt ezek az egységek elakadtak, nem értek oda időben. A német hadvezetés megtiltotta a hadműveleti tartalék, a Cramer páncélos hadtest bevetését, úgy vélték, hogy ez még nem az „igazi” támadás. A szovjet erők, (T-34-es tankok, és sítalpakkal felszerelt gyors-mozgású egységek) észak és dél felé fordulva átkaroló hadműveletbe kezdtek. A magyar hadsereg sorsa ezzel, bár egyes egységei az áttörés után is becsülettel helytálltak és keményen védekeztek, lényegében megpecsételődött. A kialakult helyzetben egyetlen egy dolgot lehetett volna tenni, sürgősen kivonni a csapatokat a harapófogó szárai közül, s jóval hátrébb kialakítani új védelmi vonalat. Jány Gusztáv vezérezredes, a II. Magyar Hadsereg parancsnoka, német követelésre, vagy elvárásra (a kettő nem ugyanaz, máig vitatkoznak rajta a történészek, hogy melyikre) ezzel szemben a következő hadparancsot adta ki: „Egyetlen ember se jöhet hátra, az utolsó töltényig harcolni kell”

Győző január 15.-n hajnalban értesült az áttörésről. Az oroszok addigra már elfoglalták Osztrogorzsszkot, ami szintén nagy vasúti csomópont volt. Nem habozott. Legeza János vezérezredes, akadémiai tanára és atyai jó barátja, ugyan Jányra hivatkozva telefonon azt mondta, hogy küszöbön áll a visszavonulás elrendelése, neki bizonyosságot kellett szereznie. Tudta, hogy a szovjet csapatok napokon belül ott lesznek, és hogy kézifegyverekkel felszerelt maroknyi egységének nincs esélye a többszörös túlerőben lévő, ágyúkkal, tankokkal, repülőgépekkel rendelkező ellenség feltartására.
Táviratilag kért parancsot a zászlóalj visszavonására. Néhány perc múlva a következő választ kapta a Sztarij Oszkolban lévő hadseregtörzstől: „A zászlóalj kivonását nem engedélyezem. Rendezkedjen be körvédelemre, és tartson ki a végsőkig! Kovács Gyula vezérezredes”
Felállt. A híradós-katona várakozó képpel tekintett rá. Vállat vont, elmosolyodott
-Ez van – mondta a papírlapra mutatva. -Maga is látja.
Szólt az írnokának. -Ide figyeljen Bereczki. Trombitáltassa össze a zászlóaljat. Aki nincs szolgálatban, haladéktalanul gyülekezzen az udvaron. Megértette? Mozogjon, maga lajhár! Futólépés!

A századok néhány percen belül felsorakoztak, és feszes vigyázzállásban várták a parancsnokukat. Akkor elébük lépett és a következőket mondta:

„Pihenj!
Fiaim! Ismertek jól, tudjátok, soha nem lódítottam nektek. Most se fogok. A Vörös Hadsereg egységei áttörtek a Donnál. Az ellenállás összeomlott. Az oroszok minden valószínűség szerint néhány napon belül ideérnek. Ebben a helyzetben az imént engedélyt kértem a zászlóalj hátravonására. Az engedélyt megtagadták. Utasítottak, hogy rendezkedjek be körvédelemre, és az utolsó emberig tartsak ki. Sajnálom, ez van.”

Fél perc szünetet tartott. A katonák nem moccantak. Több száz tekintet szegeződött az arcára.
-Kérdés?
Néma csend. Valaki, az első században középen megmozdul. Tulik szakaszvezető keze emelkedik a magasba.
Az őrnagy odavág a szemével.
-Igen katona?
-Tankokkal jönnek?
-Tankokkal! -hangzik a válasz. -Még valami?
-És ágyúkkal?
-Igen.
Síri csend. Szinte a lélegzetvétel is hallatszik.
-Jól van! -Az őrnagy lelép a dobogóról, amelyen beszélt. -Oszolj! – adja ki a parancsot. -Század-parancsnokok hozzám!

A századok személyi állománya, és a Borigyin által kirendelt civil lakosok másnap délre vasúti talpfákból, roncs vasúti kocsikból, építési törmelékből, homokzsákokból egy nagyjából fél futballpálya nagyságú területet kerített körbe az állomáson. Egész álló éjjel dolgoztak. A hevenyészett mellvéd mögé felállították a géppuskákat.
Pár nap múlva a várostól északkeletre már feltünedeztek a menekülők első csoportjai.
Herdőfy, amikor jelentették, lóháton kiment a város szélére. A magas hóban távol néhány fekete pont mozgott meglehetősen gyorsan: lovas szánok voltak. A távcső szálkeresztjében látszott, emberek csüngenek rajtuk fürtökben. Ahogy nézelődött, észrevett egy löveget vontató szánt. Két katonájával állt ott, a szán éppen feléjük tartott. Hárman voltak rajta.
-Halt, megállj! -léptette előre a lovát.
Lassítottak egy pillanatra, majd a hajtó katona odacsapott a gebe farára az ostorával, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy majd szépen elslisszolnak.
Győző a nyakában lévő géppisztolyból rövid sorozatot lőtt a szánkó elé, s odaugratott.
-Lefelé -parancsolta.
Az emberek lekászálódtak, s megálltak előtte. A rendfokozatok nem látszottak, a katonák feje, nyaka, válla sálakba, kendőkbe volt bugyolálva. Lábukat a felfagyás ellen rongyokba csavarták. Lélegzetük hóként csapódott le a dermesztő hidegben.
-Kik maguk, honnan jönnek?
Egyikőjük előbbre lépett, vattakesztyűjét a sapkát helyettesítő turbán-szerű valamihez emelte. Megpróbálta kihúzni magát. Imbolygósra sikeredett.
-Jelentem…
-Neve, rendfokozata?
-Daróczi Kiss Tamás, őrmester.
-Egysége?
-Hatodik hadosztály, negyedik gyalogezred.
-Hová inalnak, b…meg?
-Jelentem….
-Tudja mit! Ne jelentse, nem érdekel. Nem mennek sehova, szükségem van a lövegre. Szálljon vissza a szánkóra és irány az egyenes! -Mutatta a város felé vezető utat – arra!
A katona nem reagált. Győző fölemelte a géppisztolyt.
-Mozogjon, mert lelövöm!
-Nyílt parancsom van. Sztarij Oszkolban kell jelentkeznem az üteggel -nyögte ki amaz idegesen rángatózó arccal.
-Mutassa!
Az őrmester a köpenyébe nyúlt, kotorászott, előhúzta a papírt, odanyújtotta. Az őrnagy átfutotta. Bólintott, és cifrát káromkodott.
-Rendben van – mondta aztán. -Menjenek a pokolba.

Nem sokkal később a látóhatár szélén harckocsik jelentek meg. Kísérteties csendben siklottak a halott, megdermedt, vastag hó-paplannal borított táj felett. A lánctalpak csikorgása nem hallatszott el hozzájuk. Messziről nézve úgy tűnt, mintha a tankok a föld felett lebegnének. Az elől haladó páncélos tüzet nyitott: apró gyufának a lángja lobbant fel messze, a szakadó hóesésben tisztán látszott a torkolattűz. Az ágyúdörgés alig hallható morajként érkezett. A tank a menekülők után lőtt.
Győző leeresztette a távcsövet, és odaszólt segédtisztjének Széchy főhadnagynak.
-Itt vannak! Gyerünk vissza a városba Laci, és készüljünk. Riadóztasd a zászlóaljat.