30. Szabadíts meg a gonosztól (Harmadik könyv, folytatás)

Folyt a századok kivonultatása a védelmi körletbe. Szedelőzködtek az emberek. Az első század, Gallyas főhadnagy vezetésével már elmasírozott. Molnár százados, a második század parancsnoka személyesen felügyelte katonáit, sürgette, noszogatta őket. Rászólt az egyik legényre, aki azzal bajmolódott, hogy fogkeféjét, és fogpoharát begyömöszölje valahogy a borjú tetejére a vastag pokróc-koszorú alá.
-Mi az ördögöt piszmog azzal harcos! Holnapra mind halottak leszünk, s a halottaknak nincs szükségük többé fogkefére!
A legény keze megállt a levegőben. Felpillantott, vigyorgott.
-Azért én elteszem, százados úr. Fene se tudhassa…?

Herdőfy, emeleti irodájából még a délelőtt folyamán lement az alagsorban lévő fogdába, Kelemen Gézához.
A fiú a deszkapriccsen feküdt, két kezét összekulcsolta a tarkóján. Kifejezéstelen tekintettel meredt a plafonra. Felült, amikor meglátta az őrnagyot.
-Jönnek a ruszkik – közölte vele lakonikusan Herdőfy.
A fiú kevés érdeklődést mutatott. Felnézett, aztán újra a padló repedését kezdte tanulmányozni.
-Akar harcolni, vagy azt akarja, hogy itt fogják el magát?
Micsoda?
Látszott rajta, hogy hirtelenjében szanaszét robban benne valami.
Felugrott, ledobta magáról a hideg ellen magára terített, durva szövésű katona-pokrócot.
-Jelentem inkább harcolnék…
-Akkor tegye azt, b…meg! Örség! Engedjék ki ezt az embert! Menjen, és jelentkezzen a szerelvényéért Vargha hadnagynál a szolgálatvezetőnél. Szedje a lábát, mielőtt még meggondolom magam!

Még valamit el akart intézi. El akarta hozni kevéske személyes holmiját a szállodából, mielőtt kimegy a védelmi vonalba. Titokban reménykedett, hogy Vologyát és az anyját ott találja. Nem csalatkozott, Nadja a pultban állt, előrehajolva egy listát tanulmányozott, a kisfiú pedig kedvenc ólomkatonáival játszott az egyik sarokasztalnál.
Odament a lányhoz, megállt előtte. Nadja észrevette, felnézett, rámosolygott.
-Őrnagy?
-Figyeljen ide – kezdte Herdőfy. -Rossz híreket kaptam. Jönnek az orosz csapatok, és….
-Tudom – szakította félbe a lány minden izgalom nélkül. Értesültem róla.
Herdőfy kedvtelve nézte. Milyen szép ez a nő. Tényleg nagyon szép, állapította meg magában.
-Nézze – folytatta zavartan – nem szeretném, ha bántódásuk esne. Magának és a kisfiának…
Nadjának a szeme se rebbent, csak a vállát vonta fel egy icipicit, éppen, hogy csak felvonta. Bántódás? -ezt fejezte ki a kissé nyegle vállvonás. Már miért esne bántódásuk?
-Igen – erősködött az őrnagy. -Ide figyelj húgom. Néhány katonámat hátra kell küldenem. Ketten sebesültek, egy beteg. Előkészíttetem nekik egy lovas-szánt, azzal a szánnal maguk is elmehetnek, ha akarnak. Nyílt parancsot adok magának.
Megakadt, újra kezdte.
-Adok nektek egy pecsétes nyílt parancsot, egy hivatalos iratot, na – magyarázta, némiképpen belezavarodva, félig oroszul, félig németül, – arról, hogy maga kísérő személy, mint ápolónő, vagy mit tudom én, mint tolmács. Ezzel a papírral sem a mieink sem a németek nem fogják bántani. Biztonságban lesznek.
A nő mosolygott.
-Köszönöm a kedvességét, őrnagy, nem élek vele. Nekem nincs mitől félnem!
Erősen megnyomta a „nekem” szót.
Amit mondott, ahogy mondta, az úgy hangzott, mintha azt mondta volna: nem nekem kell félnem!
Így érthette valóban, mert hozzáfűzte.
-A mieink jönnek. Érti? A férjem bajtársai. A férjemé, aki a németek ellen harcolt, ugyanúgy, mint ők most, és hősi halált halt.

Vologya szaladt oda a pulthoz. Kicsi kezében ólomkatonát szorongatott.
-Szia! Gyere játszani!
Megfogta az őrnagy kezét, és már húzta volna magával.
-Hagyd most a katona bácsit – szólt rá az anyja. -Dolga van.
-Dolgod? – nézett fel nagy kerek szemmel Vologya, Herdőfyre.
Győző értette már az orosz szót, nem kellett tolmács.
-Igen – mosolygott. -Anyukád jól mondta. Tényleg dolgom van. De tudod mit…?
Vologya nem hagyta annyiban.
-Mi a dolgod?
Mi a dolga? Hát hogyan magyarázza meg most ezt egy három éves gyereknek?
-Tudod Vologya, el kell mennem, izé, a csatába. Tudod, katona vagyok. Mint ő – mutatott rá az ólomkatonára.
-Kivel csatászkodol? – kérdezte a gyerek. -A németekkel?
Az őrnagynak fogalma sem volt, mit válaszoljon. Pislogott. Valamit mondani kellett, Vologya kérdő tekintettel várta a választ.
-Igen, a németekkel. Vagyis a németek ellen.
-Jaj de jó. Az én apukám is a németek ellen csatázkodik. Akkor ti ugye barátok vagytok?
-Persze – hagyta rá az őrnagy.
Nadja kipenderült a pult mögül, el akarta húzni Vologyát: „gyere most már kisfiam, hagyd az őrnagy urat, ne tartsd fel”, ő azonban, kiszakította a kezét az anyja kezéből, és titokzatoskodó hangon, félrebillent fejjel, szégyenlősen odasúgta:
-Igérd meg, hogy csatázkodás után, ha befejeztétek, hazahozod a papát. Fogd meg a kezét, és hozd el nekem, mert már nagyon régen nem láttam!
Győző hallgatott. Elszorult a torka, nem tudott mit mondani.
-Megígéred? – sürgette a gyerek. -Én nagyon szeretem az apukámat!
A férfi lehajolt megcsókolta Vologya szöszke feje-búbját.
-Megígéred? – hangzott el újra.
-Meg! – mondta. -Igen, Vologya, megígérem!

Még egyszer megpuszilta, magához húzta, átölelte a vállát, aztán gyors léptekkel elsietett a lépcsőház irányába. …Fél óra múlva kinn volt az állomáson. a zászlóalj védelmi körletében és helyzet-jelentésre magához rendelte a századparancsnokokat.