4. Jöjjön el a Te országod (Negyedik Könyv, folytatás)

Evetovics János mondta egyszer Rozira: „helyre kis nőcske!”
-Tetszik neked? -replikázott Dósa Laci.
-Naná! Az alakja tudod, hát az egyszerűen isteni. Egy kiköpött Aphrodité. Görög istennő. A bodros szőke haja. A nyaka. A keble. Az arca. Angyalarcú lány – áradozott.
-Szeme, mint az ég oly kék, szája, mint a piros rózsa! Csókos szája van komám, észrevetted? A dumája pedig, na tudod! Mindenre van egy megjegyzése, vagy egy frappáns válasza, és olyan, izé, hogy is mondjam, olyan…olyan, slágfertig – vágta ki .- Slágfertig az egész kis nőci, szőröstül, bőröstül.
-Akkor fogd és vidd! – vágta el Laci az áradozás fonalát.
-Tessék?- hökkent meg amaz.
-Mondom, fogd és vidd. Szabad a gazda.
-Mert? Te nem akarsz már foglalkozni vele?
-Eddig se foglalkoztam. Ő foglalkozik velem furtonfurt. Le se tudom magamról vakarni. Ha úszni indulok, ő is jön, ő is rögtön úszni akar. Ha teniszezhetnékem támad, azon mód kijelenti, hogy ő is szeretne. Leülök egy percre valahova, mellettem terem, mint az északi szél, s locsog, fecseg, be nem áll a szája.

Evetovics János felkacagott.
-Ó te szegény! Hogy sajnállak!
Vállon ragadta Lacit, megrázta. -Ugrálunk a trambulinról brúder?
-Persze.
Ahogy a medence felé mentek még folytatta Evetovics János a témát
-Figyelj, no, én egyszer már megpróbáltam tenni neki a szépet, de elhessegetett. Nyilvánvaló, hogy nem én vagyok az a fiú, aki a Rozinak kell.
-Elég baj – felelte epésen a barátja. Vágott egy komikusnak ható grimaszt. -Na gyere, ugorjunk. Én ugrom először.

Rozi egy folytatólagos történetet mesélt.
Elkapta valahol a fiút, most például annál a padnál, ahol előző nap beszélgettek. Kivárta, amíg Dósa Lajcsi és a másik fiú el nem párolog, s mihelyst Laci egyedül maradt máris ott volt.
-Jó reggelt!
-Kegyednek is. Kisztihend.
-Hogy vagy?
-Köszönöm, jól. És te?
-Én is. Figyelj csak. Azért jöttem, na, ne nézz így rám, tegnap kaptam egy újabb levelet Jutkától. Nem fogod elhinni…

Jutka volt a neve annak a lánynak, akinek a szerelmi történetét soha véget nem érő folytatásokban mesélte. Pestről ismerte. Állítólag egy osztályba jártak gimnazista korukban, és, ahogy mondta, a legjobb barátnők voltak.
Jutka valami bálon megismerkedett egy Feri nevű ficsúrral. A fiú elkezdte tenni a szépet, de, Rozi elmondása szerint elég lagymatag módon. Jutkának sok baja volt vele, hogy valahogy felbátorítsa és tettekre serkentse.

Lacinak a hócipője tele volt Jutka szerelmi kalandjaival.
Hogyan cserkészte be Ferit, egy cukrászdázás erejéig. Hogy vette rá a Városligetben, hogy megfogja a kezét? Hogy csábította el egyszer egy mozgókép-színházba, annak reményében, hogy ott végre bibiznek majd a sötétben?
Valami Karády filmet vetítettek aznap. Jó film volt, Jávor Pál játszotta a férfi főszerepet. Minden a tervek szerint alakult, csak a bibizés maradt el.
Sőt. Még csók se volt. Túl mulya.- írta Jutka előző levelében.
Hömpölygött a történet, mint a folyó árja. Milyen fondorlattal, hogyan mesterkedte ki, Jutka hogy egyedül maradjanak a szülei lakásán? És ott mi történt?
Ez volt az új fejlemény, a tegnapi levél szenzációja. Vasárnap esett, szóval még friss. volt.
-Na ezzel kapcsolatosan vannak egészen kolosszális híreim – jelentette ki Rozi. -Majd meglátod! Mert ugyanis…

-Bocsáss meg – szakította félbe a fiú – megígértem a többieknek, hogy röplabdázunk délelőtt. Már várnak, nézd csak!
-Hadd várjanak! Nem esik le a karikagyűrű az újukról, ha kicsit várnak. Jutka ügye most fontosabb.
-De hát…
-Semmi de. Ide süss! Történt vasárnap egy és más köztük. Valami, egy izé, egy eset, szóval tudod, mire célzok, arról szeretném hallani a véleményedet. Hidd el tényleg nagyon fontos!
-Kinek fontos?
-Hát izé. Nekem, te ló -tette hozzá Laci cinikus vállvonogatására.
Szép szemeivel könyörögve nézett rá.
Dósa Laci sóhajtott.
-Bánja kánya! De csak röviden, ha megkérhetlek.
-Rövid leszek! Ne izélj már Laci! Olyan izé vagy néha!

Rozi mókás kis előadásából aztán kiderült, hogyan zajlott le a randi.
Azzal kezdődött, hogy zenét hallgattak, s azzal folytatódott, hogy a lány leült a díványra egy fotóalbummal az ölében, s maga mellé intette Ferit.
„Szóltam neki, hogy üljön bátran mellém, mert hát csak ácsorgott szegény ördög az ablaknál” – írta.
-Feri vonakodva, bátortalanul leült – mesélte Rozi.
-Levette a szemüvegét, törölgetni kezdte. Vörös volt, mint a rák. El tudod képzelni a jelenetet? -pislogott Lacira.
-Ja.
-Akkor mondom tovább. Szóval az én drága kis barátnőm egyre közelebb húzódott Ferihez, igen, hát persze, hogy jobban lássák ugye a képeket. Válluk, könyökük összeért. És akkor, várj, idézem, mit ír Jutka, „fogom magam egyszeribe’, s úgy teszek, mintha egy képet szeretnék még jobban szemügyre venni, s csak oldalvást dőlök, és véletlenül belekönyökölök az ölébe”

Laci nem szólt egy szót se, pedig Rozi erősen fixírozta.
-Na, ehhez mit szólsz pupák?
-Mit szóljak? – pislogott a fiú. A röplabda pálya felé nézett, ahol már elkezdték a játékot.
-Hát nem érted? – élezte a szót Rozi jó adag műfelháborodással. -Judit rákönyökölt a Feri családfájára! Ha, ha, ha!
-Most már tényleg mennem kell – így a Laci. – Kikap a csapatom!
A lány megragadta a kézét.
-Ne siess. hékám Most jön a java.

Sietve mesélte tovább.
-Szó, szót követett. Megpróbálta forszírozni kicsit a dolgot. Mit érzel irántam? Hát…. No, de mégis. Sírt egy kicsit a hatás végett. Nem szeretsz? …De…És? És hát…Szeretsz annyira, mondd, hogy elvegyél? Hát? Na látod. Én is téged.
Itt szünetet tartott Jutka, azt írta, azért, hogy hadd ülepedjen le Ferinek. De mint kánya a zsákmánya húsába, belekapaszkodott tíz karommal.

Rozi megint ránézett Lacira. Leste, hogyan reagál a Laci. Fogta a kezét, erősen tartotta. A fiú maga elé bámult az aprókavicsos kerti útra, vagy tán messzebb, a virágágyás lila tulipánjaira. Mosolygott nem létező bajsza alatt.
Azt mondta Jutka, folytatta a lány a mesét: „figyelj, ha szeretjük egymást, és úgyis összeházasodunk nemsokára, akkor nem követünk el túl nagy vétket, ha most…tudod…”
Ha most? Feri nem értette.
Ha most megtesszük.
A fiúnak leesett a szemüvege a szőnyegre. Ahogy utána hajolt, azzal a mozdulattal ki is bújt ügyesen Jutka könyöke alól. Tiszta vér-vörös volt a képe.
Azt hiszem… kezdte a szerencsétlen….
Félreértesz, így a Jutka. Ó te csúnya. Hogy hihetted, hogy én arra gondolok! Ó, ó!
Megfenyegette a mutatóujjával. Gonosz vagy. Elfordult és megint sírt egy kicsit. Tenyerébe temette az arcát. Ó Istenem!
„Sírtam egy kicsit” szó szerint így írta Jutka, „az mindig hatásos” – mondta Rozi a Dósa fiúnak. Ha, ha, ha!

Laci megpróbálta kiszabadítani a csuklóját, de Rozi ujjai, mint vaskapocs, szorosan tartották.
-Várj! Ne izegj, he! Jutka azt mondta: „Én érintetlenül akarok férjhez menni. Azt akarom, hogy tisztán kapj meg. Tartozom ezzel magamnak, neked, a családomnak. De Feri! Én édes, drága jó Ferikém. Attól még egy kicsit izé… tudod! Nem szeretnéd? Ne mondd, hogy te nem szeretnéd. Csak egy kicsit. Illendő módon, hogy ne legyen baj belőle. Egyedül vagyunk végre Feri, ki kellene használnunk! Ezzel azt hiszem nem követünk el bűnt. Vagy igen? Mondd Feri drága….”- s megint sírni kezdett, tettetve, hogy rettenetesen szégyelli magát.

Lacinak sikerült végre kiszabadítani a csuklóját.
-Megyek – közölte.
-Jó, menj csak – nevetett rá. – De igaz lelkedre mondd meg nekem, bűn, amit tettek? Szerinted az is bűn, ha csak…izé?
A fiú habozott. Nem akarta megbántani Rozit durva válasszal. Elvégre csak egy pihekönnyű, élcelődő strandbeszélgetés, gondolta.
-Nem – mondta – Nem hiszem. Mit tudom én! – s elszaladt a röplabdapálya felé, ahol már várták a többiek.
Futás közben így mormogott magában: mese habbal, fogadok, hogy ez a lány csak úgy kitalálja az egészet!