5. Jöjjön el a Te országod (Negyedik Könyv, folytatás)

A jobb oldali padsor első tíz sora a község vezetőinek, a helyi előkelőségeknek. és a megjelent előkelő vendégeknek volt fenntartva. A legelső padban, szemben a szószékkel balról jobbra ültek a díszvendégek: Endre Lajos Pest-megye alispánja egy lefátyolozott, hosszú, fehér ruhát viselő elegáns hölggyel, Apponyi Hajnalka contesszel, mellettük gróf Somsich Andor ifjú arájával, majd Pejaseichék, négy gyerekükkel. A mögötte lévő sorban a Dósa család, Bórka Ervin segédjegyző és felesége, Demjanovics András nagyvállalkozó, Gombos Előd pesti újságíró, és Szalóki Nagy Antal fotóriporter. Mögöttük a fenntartott helyeken a többi nobilitás: a társadalmi, és gazdasági élet jeles, kitűnő alakjai.

Álljunk meg egy röpke pillanatra Somsich grófnál, és tekintsünk néhány évtizeddel előbbre. Regényekben ez lehetséges.
A gróf és gyerekei s a Dósa gyerekek családjukkal Pesten laknak, jó barátságban leledznek, hétvégéken együtt buliznak. Házibulinak nevezik akkoriban már ezeket a zenés, táncos murikat, hja, kérem, így változik a nyelv. Házi mulatság, házi-muri, házibuli. A Somsich testvérek rettenetesen, ordenáré módon, csúnyán beszélnek, a lónak az a bizonyos testrésze, csak, mint kötőszó szerepel náluk. A trágár ronda beszédet a szülői házból hozták magukkal, apjuk, és anyjuk is borzalmasan el tudják kanyarintani. Még tarokkozás, vagy bridzsezés közben is röpködnek a zaftosabbnál zaftosabb kifejezések. Tán azt gondolják: egy volt főrend és gyerekei ezt is megengedhetik maguknak, szemben a közemberek fiaival, lányaival, – tán mást. Tán egyszerűen csak tetszik nekik a ló bizonyos testrészének állandó felemlegetése, mert az olyan szívdöglesztő proli tempó, s elegánsan kontrakarírozza az ő felsőbbségüket. Rejtély. Nem derül fény az okokra.

A szentbeszédet a liturgia szerint az Evangéliumból vett idézet előzte meg. Bárány István plébános atya János könyvéből olvasott fel egy részletet. Jézus az utolsó vacsora előtt tanítványaitól búcsúzik. Azt mondja nekik: én most elmegyek, de nemsokára majd ti is jöttök utánam. Ismeritek az utat, tudjátok hova megyek. Fülöp erre azt mondja: azt se tudjuk Uram, hová mész, hogy ismerhetnénk hát az utat? Jézus így válaszol: én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki nem jut az Atyához csak általam.
A könyörgések után a szentbeszéd következett.

Corpus Christi, mondta a pap, igen, szeretett Testvéreim, ez a mai szép ünnep az Úr szent testének és vérének misztériumáról szól. Mindenekelőtt az 1263-ban történt híres bolsenai eucharisztikus csodához kapcsolódik. Az Apostolfejedelem sírjához zarándokló cseh pap nem messze Rómától szentmisét mutatott be a bolsenai Szent Krisztina templomban. Az átváltoztatás pillanatában kétségek gyötörték afelől, hogy a kenyér és a bor valóban Krisztus testévé és vérévé válik-e. Ekkor a pap megdöbbenve vette észre, hogy a megtört ostyából vércseppek hullottak a korporáléra. A nagy tisztelettel körülvett ereklyét 1264. június 19-én átvitték Orvietoba, abba a városba, ahol éppen IV. Orbán pápa tartózkodott. Ő hirdette ki Úrnapja ünnepét az 1264. szeptember 8-án kelt Transiturus bullával,

A körmenet, útja során négy stációt érintett. Elől ment a plébános az Oltáriszentséggel a baldahin alatt, melynek rúdjait négy markos fiatalember tartotta. Előttük, mögöttük hófehér ruhába öltöztetett ministráns gyerekek. Kezükben kosár, melyből virágszirmot hintettek. Négy különböző helyen virágos lombsátrak jelentették az egyes állomásokat. A stációk előtt megálltak. A pap felolvasott az Evangéliumból. A hívek letérdeltek, imádkoztak, majd egyházi énekeket énekelve tovább vonultak a következő sátorhoz. A hosszan elhúzódó. óriáskígyóként tekeredő tömeg fölött kézzel hímzett, színes templomi zászlók lobogtak.
A stációkhoz vezető hosszú útvonal virágszirommal volt végighintve. Az emberek a szó szoros értelmében virágszőnyegen lépkedtek. A földön húsz méterenként virágcsodákból kirakott csodálatosan megkomponált szentképek, akkorák, mint egy élő ember. Látható volt az Oltáriszentség-képe, Krisztus keresztje, Szűz Mária a kis Jézussal, Keresztelő Szent János, Péter és Pál apostolok, Jézus mennybemenetele, s maga a csömöri templom, melynek csúcsán galamb képében a Szentlélek trónolt.
Lengtek a zászlók, szálltak a szent énekek. „Boruljunk le és rettegve imádjuk e Fölséget, az Oltáriszentséget”
Feledhetetlen látvány, feledhetetlen élmény.
Még Swartz Pepe apja, Swartz Gábor, a sváb iparos, aki titkon istentagadó volt és Marx nézeteivel barátkozott, elismerte magában, hogy lélekemelő, mozgósító erő egy ilyen körmenet.

„Mozgósító erő” – mondta magában nagy vidoran.
Igen Marx így fogalmazna. Mozgósító erő. Még én is megingok, kétségeim támadnak saját hitetlenségemet illetően. Végül is ki tudja melyik teória a hihetőbb? Az-e, hogy van egy felsőbbrendű lény, aki mindezt a szépséget megalkotta, vagy az, hogy nincs semmi, csak a holt anyag, melynek mozgása, változásai hozták létre az ismert világot?
Vonult a többiekkel a stációk között. Az ég kék volt, bárányfelhők úszkáltak rajta. Gépiesen mormolta, amit a többiek, de közben tovább fűzte gondolatainak gyöngy-fűzérét:
” Ha ezt veszem, ez is elképzelhetetlen, ha amazt, az is. Mit tegyek hát? Kinek higgyek? Marxnak? Vagy a plébános úrnak? „- nevetett magában.
A mellette lépkedő ember rajtakapta, hogy nevet, s rosszalló pillantást vetett rá.
Elszégyellte magát, meg is ijedt egy pillanatra. Jaj, nehogy észrevegyék rajtam!
Az ő társadalmi pozíciójában katasztrofális következményei lettek volna, ha lelepleződik, a fontos emberek, akikkel tárgyalnia kellett, kinézték volna maguk közül.

Dósa Jenő, ahogy a község vezetőjéhez illik, Teréz asszonnyal és a gyerekekkel a körmenet élén haladt. Látták a tömegben Endre Lajost nem messze tőlük. Az alispán is észrevette a családot, és főhajtással köszöntötte őket. Később, a körmenet után a templomtéren újra egymásba botlottak. Szokásban volt, hogy mise után a hívek még egy ideig együtt maradnak és csoportokba gyűlve, illendő módon, illendő dolgokról beszélgetnek.
Azt mondta ekkor Endre Lajos:
-Megtiszteltetésnek venném bátyámuram, ha egy rövid időre a velem lévő ifjú hölgy társaságában hajlékodban felkereshetnélek.
Dósa Jenő így válaszolt:
-Részemről a megtiszteltetés, kegyelmes uram. Nagy szeretettel várunk otthonunkban ebédre.

Elmentek akkor és együtt ebédeltek. Étkezés közben Endre Lajos odafordult vendéglátójához és kellemes, társalgási modorban megkérdezte:
-Remélem, Jenő már nem neheztelsz rám azért, hogy áthelyeztelek.
-Soha nem is nehezteltem – felelte Dósa Jenő.
-Örülök neki – így az alispán. -Te is tudod, mi közszolgák feljebbvalóink utasítására ott teljesítjük feladatainkat, ahol helyünket kijelölik.
Egyszavas volt a válasz:
-Tisztában vagyok vele.
Endre így folytatta:
-Ha tőlem például a kormányzó úr őfőméltóságának azt tetszendik kívánnia, hogy én holnap-után már Somogy-országban dolgozzak, az Isten háta mögött, hát fogom a cókmókomat, s habozás nélkül odaköltözöm.
-Tiszta sor!
Endre elégedetten bólogatott. Hátradőlt a széken. Ezt a választ remélte.
-De mondd meg igaz lelkedre – folytatta – tetszik itt neked? Megszeretted Csömört?
-Igen – mondta a főjegyző.
-Nagyobb falu, mint Zsámbok.
-Nagyobb.
-Többen lakják.
-Többen.
-Van minden, strand, étterem, kocsma, mozgóképszínház, cukrászda.
-Van.
-Közel a főváros, felülsz a Hévre, s negyven percen belül benn vagy.
Erre már nem válaszolt Dósa Jenő, csak bólintott egy kurtát, jelezve, hogy ez bizony így igaz.

Másfelé terelődött a beszélgetés. Az alispán jókedvében volt, viccelődött, nevetgélt. Dicsérte a Dósa fivéreket, hogy megnőttek, hogy megemberesedtek.
-Tanultok még, vagy már befejeztétek az iskolát? Tanultok? Helyes. Mert, ha végeztek egyszer, keressetek meg és én segítek. Beduglak benneteket valami jó kis állásba. Te jogot tanulsz, ugye Lajcsi?
-Igen, kegyelmes uram.
-Te pedig tanítóképzőbe jársz, Laci?
-Igen, méltóságos uram!
Endre jókedvűen kacarászott, a térdét csapkodta széles jókedvében.
-Ugyan fiúk! Hagyjátok már ezt az idétlen kegyelmesezést! Mondjátok, hogy Lajos bátyám. És legyünk ezentúl pertu!

Így esett, hogy az esett: pertut ittak, s attól a naptól kezdve a Dósa fiúk úgy szólították Endre Lajost, Pest megye kényúrként emlegetett, nagyhatalmú alispánját, akitől mindenki rettegett: „kedves bátyám”
Az idő kereke pedig fáradhatatlanul forgott tovább. A fivérek, Laci és Lajcsi nem sejtették, hogy hamarosan szükségük lesz arra a segítségre!