Lóci óvodás lesz.

Augusztus végén az egyik nap Anya azt mondta Lócinak:
-Kisfiam, holnap nagy nap virrad ránk. Szeptember elseje lesz, s te óvódás leszel, nagyfiú!
-Jaj de jó Anya. Úgy örülök, hogy nagyfiú leszek, s mehetek végre óvodába.

Az éjszaka gyorsan eltelt, gyorsabban, mint máskor. Reggel Lóci boldog izgalommal készülődött. Megmosta az arcát, kezét, fogat mosott felöltözött.
-Kész vagyok Anya, mehetünk!
Elől ment Anya Lócival és Marcival, én mögöttük totyogtam. Marcit babakocsiban tolta Anya, mert ő még csak másfél éves, s nem tud annyira sietni.
Elmentünk a játszótér mellett, elértük az óvoda hosszú, fehér kerítését.
-Lassítsunk – szólalt meg egyszer csak Lóci. -Szegény Lóci Maci nem bír ilyen szaporán lépkedni!

Lassítottunk, de így is nagyon hamar odaértünk.
Benn már nagy sürgés forgás volt, egymás után érkeztek a gyerekek az apukájukkal vagy az anyukájukkal. Peti, Lóci kis barátja is ott volt már, és vidáman köszönt:
-Szia Lóci!
-Szia – mondta Lóci nevetve. -Én már kész vagyok, csak a cipőmet kell még átvennem.
Elbúcsúzott Anyától, Marcitól és tőlem. Nekem még egy plusz puszit is adott, aztán megfogta Magdi néni kezét és nagy vidáman besietett a többi gyerekhez.

Hamar elrepült az idő délig, már nem is emlékszem, mit csináltam. De igen, ültem a sarokban és duzzogtam, hogy lám, lám, mennyivel jobb dolga van Lócinak, mint nekem, ő bezzeg járhat óvodába, míg én meg nem!

Délben aztán mentünk Lóciért. A kisebbeket az első héten ebéd után hazaengedik. A felnőttek azt mondják erre: „szoktatás” én azonban nem ismerem ezt a kifejezést, és így azt sem tudom, hogy mit jelent.
Lóci jókedvűen, nevetve jött ki.
-Végigsírta az egész napot – mondta az óvónéni.
-Sír?
-Igen. Nem játszik senkivel, ül egy sarokban, itatja az egereket, és egyre csak azt mondogatja: hol van az én anyukám, hol van az én anyukám?
Teltek múltak a napok. Lóci minden nap nevetve, jókedvűen jött ki hozzánk, be nem állt a szája, beszélt mindenről. Az óvónéni azonban Anya kérdésére minden nap így válaszolt:
-Sír egész délelőtt.

Hat nap telt el. A helyzet nem változott. A felnőttek szomorúak voltak, és azon tanakodtak, mi lesz így Lócival? Én is szomorú voltam, de én nem aggódtam, éreztem, hogy az én édes, drága kis barátom, az én kis Lócim nemsokára abbahagyja majd a sírást.
Mondom, én ebben bíztam, s igazam lett. A hetedik nap Magdi néni mosolyogva fogadta Lóci anyukáját.
-Jó hír van Anyuka. Ma már nem sírt Lóci. Beállt játszani a többiekhez!

-Igaz ez? – kérdeztem délután, amikor felébredtünk odahaza. -Hogy történt Lóci?
-Sehogy – mondta és adott egy puszit az arcomra.
-Csak tudod reggeli után az jutott az eszembe, hogy sokkal jobb játszani, mint sírni.

Azóta, hiszitek vagy sem, nem sír többé Lóci az óvodában!