Lóci mesél Manónak

Manó és Lóci jó barátok, de főleg inkább unokatestvérek. Manó már nagyfiú, iskolába jár, első osztályos, de Lóci se kicsi, ő nemrég lett óvodás. Én mindkettőjüket nagyon szeretem, gyakran találkozok velük, amikor Nagyihoz jönnek.
Előfordul, hogy ott is alszanak, ilyenkor aztán van ám este párnacsata és sikongatás.
Azt mondta egyszer Lóci.
-Most mondok egy mesét Manónak. Jó?
-Rendben – felelte Apa. -Felveszem a telefonommal, és ha kész vagy, átküldjük neki.
Lóci kezébe vett egy LEGÓ-autót és belevágott.

„Szia Manó! Van egy meglepetésem. Egyszer volt hol nem volt, volt egy vonatókocsi.”
Tolta az asztalon az autót, fordult vele, gyorsított, majd megállt egy ponton.
„Ment, ment ment és talált egy motorbiciklit. Feltette a tetejére, ment ment ment. Egyszer csak lerakta, mert tüzet látott maga előtt. Jöttek a rendőrök, a tűzoltók, mert egy rossz fiú volt az erdőben, és ő gyújtotta fel…A rendőr elkapta a rossz fiút, a tűzoltók meg eloltották a tüzet. És ment, ment utána, vúúú, és leesett a kupakja, és bumm, bumm ”
Felborította a kis kocsit, aminek ekkor tényleg lepottyant a teteje.
Belenézett a lencsébe, mosolygott.
„Itt a mese vége, fuss el Manó véle. Szia!”

Tetszett Lóci meséje, kérlelni kezdtem.
-Mondd el lécci még egyszer!
-Hogy is ne! -kiabált rám nevetve. -Még mit nem! Miért nem figyeltél??
Aztán megfogta a fülemet, s Marci segítségével odaráncigált az ágyhoz. Ráültek a hasamra.
Addig ugráltak a hasamon, míg a végén már majdnem kipukkadtam.
De hát jó ez így, végül is egy szőrös kis játékmackó mi mást várhatna az élettől?