24. Jöjjön el a Te országod (Negyedik Könyv, folytatás)

…Futottak végig a behavazott utcán. Középen csak egy nyom volt letaposva, mellette arasznyi vastag a hó. Cipőjük megtelt, ahogy lépéseik nyomán beomlott a széle, s így, mire a következő sarokig értek csuromvizes lett a zoknijuk. A Corvin áruház előtt átmentek a másik oldalra. Elszaladtak a kórház sárga fala mentén a Rókus kápolnáig. Az emléktáblánál torpantak meg, ott, ahol nyíl mutatja, hogy hol állt a Duna vize az 1838-os nagy árvíznél. A járda szintje ma már egy méterrel magasabban fekszik annál a pontnál, ahova egykor a kápolna épült, a bejárathoz néhány lépcsőn kell lemenni. Megálltak, lihegve nézték egymást, majd váratlanul kiprüszkölt belőlük a harsány, kiscsikóként viháncoló jókedv, a visszafojtott feszültség sűrű kulimásza.
-Kémek lettünk! – kiabálta bele Dósa Lajos a süket puha csendbe harsány hangon, és folyt, bugyborékolt belőle a nevetés.
Nem hallotta senki, csak az arra csörömpölő üres villamos, és egy öreg teherautó, ami lépésben cammogott a felgyülemlő kocsisor előtt, platójáról ügyes szerkezet sót szórt az úttest kásává taposott latyakjába. Kitárta két hosszú, csontos, ösztövér karját, magához ölelte a bátyját, sírt, nevetett egyszerre. -Kémek vagyunk, testvér! Kémek!
Hosszú percek teltek el az egymást ölelő, csodálkozó, szörnyülködő örvendezésben, (ki tudja melyik volt erősebb a másiknál) aztán Laci kibontakozott, és ajka elé illesztve prémes, szarvasbőr kesztyűbe bújtatott kezének mutató-ujját, megszólalt:
-Apunak odahaza egy szót se, mert szíjat hasít a hátunkból.
-Naná – viszonozta Lajcsi, -naná, persze, hogy nem! És senkinek semmit, egy árva félszót se!
Gondolataikba merülve elindultak a Múzeum körút felé. Már az Astoriánál jártak, amikor Lajos újra megszólalt.
-Van azért ebben a hű de fene rosszban alapjában véve egy kis jó is.
-És pedig?
Lajcsi rötyögött. Lekapta szemüvegét, megtörölgette a lencséket.
-Ha Isten ne adja mégis háború lesz, minket, kémeket, biztos nem visznek ki a frontra!
-Na, köszönöm -morogta vissza a bátyja, tettetett mérgelődéssel. -Csak majd itthon lő le vacsora közben egy ellen-ügynök!

Lajcsi megint nevetgélni kezdett, Laci is elnevette magát. Olyan kegyetlenül vicces volt az egész szőröstől, bőröstől: az egész szituáció, amibe belecsöppentek, Újszászy, a kémhistória, a behavazott, fehér, hallgató város, a tompa, átszüremlő fények, az árva, félszemű kirakatok, és ez a valóságtól teljesen elrugaszkodott, primitív, gyermekded beszélgetés.
Megszólaltak a város harangjai, egyik magasan, a másik mélyen, a harmadik hetyke, részeg rekedtséggel, bim bam, bim bam.
Dél volt.
-Hát ha már idáig eljöttünk ebbe’ a cudar zord időbe’, ebédeljünk meg öcsém a Kárpátiában, a Szentháromság téren! Az ide csak egy bakugrás. Mit szólsz hozzá?
-Jó, jó, jó! Natürlich. Éhes vagyok, mint a farkas!
Így hát továbbszaladtak egy-két utcasarkot előre, a belvárosi ferences-rendi templomig. Felnéztek az emléktáblára, mindketten nagyon szerették ezt az emléktáblát. (A féldombormű Wesselényi Miklóst, az „árvízi hajóst” ábrázolja, ahogy ladikjába menti a Pestet elöntő, jeges árvízből a tetőkön kuporgó, halálra rémült embereket.) Innen már tényleg csak egy „bakugrás” volt, ahogy Dósa Laci mondta a tér, előtte a két szemben álló ikerpalota, a Klotid-paloták, és a térnek az a pontja ahonnan már látni lehet az Erzsébet híd, vaskos, nehéz, felhőbe, ködbe nyúló vastraverzét.
(Eredetileg Klotild és Matild palotának hívták ezeket az 1902-n épült, illetve átadott épületeket. József Károly főherceg neje volt Klotild Mária, a névadó. Hogy Matild ki volt, az már feledésbe merült, a Dósa fiúk is csak ennyit tudtak.)
Balra, a Kárpátia Étterem kedves kék-sárga fényei hívogató hangon szóltak hozzájuk…
-Gyertek be fiatalemberek a melegbe, egy kis forró tyúklevesre!