Lóci síel

Igen ám, de csudi dolog ez!
Felveszi a sícipőt a kis padocskán a klubház előtt (nem síbakancs, mondja a kísérő Felnőtt, bakancsa az albán hegyipásztoroknak van, sícipő ez!).
Feláll, belelép az automata kötésbe, megrázza a lábát, jól rögzíti-e a léchez. a kötés? Indul. Igyemü na hore! – kiált utána a kísérő. Brizda na lizse!
Igen a sífék. Nem arra való, hogy fékezzen vele az ember, ha túl nagy az iram, arra a hóeke való, amit most tanulnak a szép, zöld, műanyag pályán. Szét a léc sarkát, nyomd össze a térded! Lejjebb, ereszd lejjebb a sejhajod, kiáltja Isti bácsi az edző.
A brizda na lizse arra szolgál, hogy megakadályozza a léc elcsúszását, ha egy esésnél kiold a kötés.
Csúsznak egymás után. Lóci már lent van, integet, kesztyűs kezével megfogja a felvonó végtelenített drótkötelét, s már siklik is ügyesen felfelé a starthelyre.

A kulipintyó előtt üldögélek a padon. Szívesen kipróbálnám, de a síelés nem tesz jót az én görbécske, szőrös lábaimnak.
Különben is, egy apró, hetven centis plüss-mackó ne akarjon síelni.
Meghagyom Lócinak. Ő majd nagy lesz, erős lesz, s ha akar, síversenyző lesz.
Fut, szalad az idő, megy a trenya a pályán: színes forgatag.
Igyemú na hore!

Minek hoztunk síbotot? – füstölög Lóci hazafele a kocsiban. Nem is kellett.
Persze, hogy nem, feleli a Felnőtt, aki velünk van.
Kezdőnek felesleges még a bot.
Lóci nem tágít.
De akkor minek?
Hát, hogy is mondjam. A Felnőtt gondban van, hogy magyarázza. A pálya szélén kipróbálhattad volna.
Miért próbálgassam, ha egyszer nem kell?
Ember legyen a talpán, aki Lócival vitába bocsátkozik.

Már az Erzsébet hídon járunk, szemből látjuk a kéttornyú templomot.
Bágyadtan süt a Nap a párák mögött. A jó melegben elálmosodom. Oldalra nézek a gyerekülés felé. Lóci bekapta már a cumikáját, szemhéjai le le csukódnak.
Otthon vár a finom ebéd, jaj, csak el ne aludjunk, míg haza nem érünk!