27. Jöjjön el a Te országod (Negyedik Könyv, folytatás)

Történetesen Imre bácsi is ott volt azon a családi ebéden, június 10.-n. Ebéd előtt kvaterkáztak kinn a kertben a ház repkénnyel befuttatott oldala mellett, kényelmes vesszőfonatú kerti-székekben. Lengyel Imre elszavalta egyik versét:

Elmentem a nagy templomba

„Elmentem a nagy templomba
Imádkozni kezdtem
Szentek között a legszentebb
Melyik, azt kerestem,
Addig néztem, addig lestem
Míg végre rájöttem:
Szenteknél is szentebb vagy Te
Énnekem – kis szentem”

Így és így, folytatódott vagy három versszakon keresztül.
Amikor a szavaló odáig ért, hogy aszondja: „Virágnál is gyönyörűbb vagy
énnekem kis szentem…” Laci az asztal alatt megszorította Médy kezét, és odahajolt és súgva mondta: édesem, kis Médym, drága kicsi kis Médulikám!

Egyre gyakrabban nevezte Médyt „Médulinak”, később a „Méduliból” „Duli” lett. Erdélyből írt leveleiben a megszólítás már „Duli”, „Dulikám”
Ebéd után Imre bácsi egy cirádás keretbe beszuszakolt fényképet adott ajándékba a párnak, a kép őt magát ábrázolja: jellegzetes Lengyel arc, kerekded, széles pofacsontok, kackiás bajusz, vastag orr. Díszmagyarban pózol a képen. Az aláírás a hátoldalon így szól: „Mivel én Lacit mindig nagyon szerettem, Médyt is szeretem. Szeretettel Imre bácsi”

Az ebéd egyébként rendben lezajlott. A Dósa család úri nemtörődömséggel és meleg családi szeretettel fogadta Lenkét (és lányát), nem éreztették vele, hogy tudják: grófok és grófnők lecsúszott ivadéka. Az özvegy könnyű anyagból készült sötét ruhába öltözött, melyet lencse nagyságú fehér pöttyök díszítettek, és egy fehér körgallér. Áttetsző fekete fátyol ölelte körül arcát, nyakát. Olyan volt, Istenem! – olyan törékeny, szánni-való, fonnyadó, dekadens szépség, mérhetetlen belső eleganciával és szomorkás bájjal. Egész apró-csontú, törékeny kis alakját körbelengte valami mesebeli titokzatosság. A család respektálta az özvegy személyét, nagy figyelem kísérte a látogatás során Lenke minden szavát, és minden mozdulatát.

Médy viszont egyenesen elbűvölte Dósáékat. A kislány, ha csak ránéztek is, menten fülig pirult, s bájos arcocskáját két apró tenyerébe rejtve próbálta kizárni a kutató pillantásokat. Faggatták nyakra-főre persze, hiszen kíváncsiak voltak Laci jövendőbelijére.
-Iskoláiddal hogy állsz, Médy? – kérdezte Főjegyzőúr már a kávénál. (Előtte elsütötte szokásos viccét: mikor lehet vörösbort inni? Ante caffe inter caffam et post caffe)
-Mit végeztél?
Médy irulva, pirulva, ám bátran válaszolt. Szemébe nézett jövendőbeli apósának és így felelt.
-Felső kereskedelmibe jártam, de a második évben abbahagytam.
-Oszt miért?
Lenke vette át a szót.
-Jeles tanuló volt szegénykém. Ügy szeretett volna tovább tanulni, de abban az időben minden pénz a bátyja, Győző iskoláztatására kellett. Nem bírtam mindkettőjüket taníttatni. A Ludovika, bár nekünk, hadiözvegyeknek nem kellett tandíjat fizetni, sok pénzbe került, díszruhák, különórák, vívó-leckék, iskolai programok, egyebek.
-Ó! -szakadt fel valakiből az asztalnál egy csodálkozó felkiáltás. Ica lehetett, vagy Baba.
Főjegyző úr felemelte a kezét, csendet kért.
-És dolgozni kezdtél tizenhat éves korodban.
Inkább hangzott ténymegállapításnak, mint kérdésnek.
-Igen – rebegte Médy. -A Gazdák Biztosító Szövetkezeténél lettem gépírónő.
-Muszáj volt – tette hozzá Lenke néni, halványan mosolyogva. -Nem jöttünk volna ki másképp!

Nagysasszony sört bontatott az urával, mégpedig édes-mézes barna nektársört. Ó, Teréz azt módfelett szerette, mindig tartottak otthon, nyáridőtájt lenn a pincében tárolták, hogy hideg legyen felszolgáláskor.
Teréz asszony kínálta a lányokat, s kínálta Médyt.
-No, itt egy kis finom nektár sör. Kérsz te is?
A kislány elfogadta.
-Köszönöm, kérek. De csak egy kortyot.
Mutatta hófehér kis kezével Lajcsinak, hogy meddig töltse a poharat.
-Csak ennyi?
-Igen – mondta elpirulva. – Szeretem egy hajtásra meginni. A sör csak úgy jó!
-Bizisten így van! – kontrázott rá Főjegyzőúr az asztalfőről. -Igazad van lányom!
Én is egy hajtásra megiszom, nem kortyolgatom, mint egy vén epebajos esperes!
Persze ő egy korsóval tette ugyanezt, nem félpohárral, mint Médy.

A kertben ültek az ovális kerti asztalnál, félárnyékban. A napsugarak táncoló levelek között törtek utat, színes fényfoltokat rajzolva az abrosz diszkrét mintái köré.
Asztalbontáskor Médy, megelőzve a Dósa lányokat és az odasiető Juliskát, elsőnek ugrott fel, hogy segédkezzen a tálak, tányérok kihordásában. Főjegyzőúr éles pillantást vetett az asztalfőn mellette trónoló nejére.
-Látja ezt Nyanya – kiáltotta szarkasztikus éllel. -Tűzrőlpattant kislány, az egyszer szent. Lepipálja a mieinket!
Ica és Baba mérgesen néztek össze erre a burkolt bírálatra. Nem szóltak vissza az apjuknak, no, szép is lett volna, ha arra vetemednek, hogy visszanyelveljenek.
A délután békésen teldegélt, borozgattak, beszélgettek, énekelgettek.
Egyszer csak Dósa Jenő belevágott abba a nótába, amit Médy mindig babonás félelemmel, borzongó lélekkel hallgatott:

„Asszony lesz a lányból; bimbóból a rózsa;
Sok sok édes percből, sok sok boldog óra.
Órákból a napok, napokból az évek;
Fekete hajadból lassan hófehér lesz… lassan hófehér lesz.
Órákból a napok, napokból az évek;
Fekete hajadból lassan hófehér lesz… lassan hófehér lesz.

Így esett Csömörön június 10.-n a híres ebéd.
A Dósa család megismerte Lenkét, és Médyt.
Győző nem volt jelen ezen az első találkozáson, egységével hadgyakorlaton vett részt a Jászságban, esélye sem volt arra, hogy kimenőt kapjon. Később, amikor az anyja elmesélte, mi, s hogyan történt, nagyon sajnálta az elszalasztott alkalmat. De előtte volt még az élet, sok kedves családi összejövetel ígérete!
Előtte volt az élet, igen: az utolsó békeév 1939, a háború, a frontszolgálat, az orosz fogság, kényszermunka Szibériában, majd a szabadulás, és az azt követő időszak a kommunista rezsimben. Szegénység, nyomorúság, megaláztatás, létbizonytalanság, félelem, ami osztályrésze lett a volt „horthysta” katonatiszteknek, s a többi reakciós, deklasszált elemnek, a Dósa famíliát is beleértve.