31. Jöjjön el a Te országod (Negyedik Könyv, folytatás)

A gőzös fújtatva rohan előre a lehulló alkonyatban. Ahogy kanyarodik a sínpár, az ablakból visszanézve látszik, hogy hátul széles csíkban vörös az ég alja, s ebben a nagy-nagy vörösségben keskeny fekete felhőcsíkok úszkálnak. Olyan, mint amikor az ember, késsel kettévág egy piros vérnarancsot, s fröcsköl a leve. Alul vérpiros, felül vérpiros, közötte fekete, ott az a kés!
Elől már nincs túl messze a város, ahova igyekeznek, s ahol majd megszállnak éjszakára. Nagyvárad, Bihar vármegye központja és székhelye. A románok Oradeának mondják az ő nyelvükön. Ady Endre Pece-parti Párizsnak nevezte egyszer tréfálkozó jókedvében. Hála a jó Istennek, most már újra magyar! – fut át a gondolat Dósa Laci fején.
Jól látható a vagon ablakából: bíborszínben úszik keleten a táj, a Várad körüli lapos dombok repülnek, szállnak ebben a bíbor ragyogásban.
Öten utaznak egy fülkében: Bokor Tamás (fedőneve Piroska), Lányi Bence (Kori), Széll Márton (Kócsag) Ábrahámhegyi Lilla, és Dósa László. A lány fedőneve Béka, de a fiúk sajátos, kegyetlen katonahumorral Puncinak becézik.
Mások is jönnek az ügyosztálytól, Laci nem tudja kik, és hányan vannak, s azt sem, ezen a vonaton ülnek-e vagy egy másikkal jönnek.
Jól van így, gondolja, a titkosszolgálatoknál semmit nem vernek nagydobra.

Mire befut a vonat Nagyvárad fő-pályaudvarára, már majdnem sötét van. Az állomásépület homlokzatán a régi-új helységnévtábla díszeleg, a lámpák két oldalról világítanak rá: NAGYVÁRAD
Az ORADEA tábla még ott van egy padnak támasztva a földön, most kapják fel és viszik el sietős léptekkel a munkások.
Laci és kisded csapata a KŐRÖS Hotelbe kerül. Buzgó helyiek segítenek, féltő szeretettel kísérik, kalauzolják, kézről kézre adva őket.
Fürdés, vacsora. Az erdélyi magyarok megéljenzik a magyarországi magyarokat. Összetolják az asztalokat, isznak, mint a kefekötő, mennek a tósztok és a pohárköszöntők. Éjfélt üt az óra. A népes vendégsereg, mintha vezényszóra történne, feláll, s elénekli a magyar és a székely himnuszt. A székely himnuszt végigsírják. Amikor odaérnek, hogy „vezesd még egyszer, győzelemre néped, Csaba királyfi, csillag-ösvényen”, elcsukló hangon felzokog egy idős, testes úr. Uram Isten és Szent László! Sír, földhöz vágja a poharát. Térde megcsuklik, ráborul az asztalra. A nehéz test zuhanása arrébb lódítja az asztalt, poharak, tányérok, evőeszközök potyognak le a szőnyegre.

…Végre egyedül a szobában. Pokoli, fülledt meleg. Kinyitja az ablakszárnyakat. Ledobja magáról az átizzadt inget, és a nadrágját, meztelen felsőtesttel, egy szál hosszú vászon-alsóban leül az asztalhoz. Papírt vesz elő, és tollat. Médynek akar írni. Nem baj, hogy késő éjszaka van, úgyse álmos. Egy ilyen éjszakán nem lehet aludni.
Leírja az első sort. „Édes, drága Dulikám!”
Nem jut tovább. Kopognak az ajtón. Ki a fityfene lehet? Bosszús tekintettel néz fel.
-Bújj be! – kiáltja.
Oda se néz, biztos valamelyik fiú. A Piroska talán.
De nem Piroska lép be, hanem Ábrahámhegyi Lilla hadnagy. Utcai ruhában van, fehér blúz, kigombolt sárga kardigán, s valami szürke árnyalatú, virágmintás, könnyű szoknya.
-Bocsánat – mondja – nem tudok aludni. – Nincs kedved sétálni egyet a városban?
Végignéz Laci felsőtestén. Szégyentelenül, jól megmustrálja. Mosoly bujkál a szája sarkában. Hah! Ha egyszer a férfiak megsejtenék, mi minden gondolat cikázik át ilyenkor a női agy kanyargós tekervényein?
Laci a köntöséért nyúl. Ott fekszik mellette a másik szék támláján. Belebújik.
-Levelet írok. A többiek?
-Elmentek mind a (…). Felcsíptek nőciket, lent az étteremben.
A fiú nevet.
-Erről én nem tehetek. Feküdj le és aludj akkor.
Lilla dühös. Dacos képet vág, csücsöríti a száját, mókásan grimaszol. Tündéri kislány egyébként. 22 éves, magas, mellyes, jó alakú, szégyentelen. A szája piros, és fényes. Az egész leány szinte kényes.
-Eszem ágában sincs. Ha nem jössz, megyek egyedül!
Laci ábrázatja elkomorodik.
-Azt nem teheted. Te is tudod. Tiltja szabályzat!
-Tojok a szabályzatra. Ilyen éjszaka csak egyszer adatik meg az ember életében!
Dósa Laci felsóhajt.
-Jó ég, milyen makacs vagy. Na, nem bánom, Béka. Ülj le ide a székre. Ülj csak le. Megírom ezt a levelet, s ha kész vagyok, esküszöm, megyek veled!
Lilla leül, ránevet Lacira.
-Hogy, hogy Békának szólítasz, s nem Puncinak, mint a többiek?
A fiú nem válaszol, meg se hallja mit kérdez a lány. A papír fölé hajlik és ír, tolla sebesen szántja a sorokat, egyiket a másik alá.

„Rettenetesen hiányzol én édes, drága kis Kincsem! El nem tudom mondani. Nincs a napnak olyan órája, olyan perce, amelyben ne Rád gondolnék. Csak Rád, egyes egyedül csak Rád. Édesem, kedvesem, Dulikám, drága, kicsi, kis mátkám!”
Megáll az írásban. leteszi a tollat, elmélázik, majd folytatja.
„Nem tudom szavakba önteni, amit érzek. Lehetetlenség elmondani, hogy fogadtak itt. Az a tűz, az a lelkesedés! Majd’ felrobban a város! Ha itt lennél, ha látnád! Lángol a szívem! Attól félek, kiugrik a helyéről, és felperzsel mindent. Én mindig azt hittem, hogy csak valami ostoba frázis, amikor valaki azt mondja „egyszerre dobbant a szívünk”. Most látom, tudom, minden idegszálammal érzem, hogy nem az! Most itt tényleg egyszerre dobban mindannyiunk szíve. Ismeretlen emberek borulnak a nyakamba, ölelgetnek, testvérnek szólítanak. Megrendítő. Egyet sajnálok csak, hogy nem vagy itt velem, s nem láthatod mindezt. A szívemben, lelkemben érzem, milyen jó magyarnak lenni! Erdély újra a mienk! Még most sem hiszem el, hogy ez igaz lehet. Milyen nagy az Isten, s milyen örök az Ő igazsága. Nagyon hiányzol Édes, minden percben Te jutsz az eszembe, a szép szemed, a gyönyörű mosolyod”

Lilla mocorgott a széken, köhintett. Laci nem vett tudomást a lány jelenlétéről, folytatta.

„Istenem, Nagyvárad! Annyi minden jut az eszembe. Apám, ahogy szavalja az Arany-balladát ebéd után a vendégeknek: Várad kövecses utcáin lovuk acél körme csattog, messze fénylik a sok fegyver, messze döng a föld alattuk…
Holnap elmegyek a Templom térre és megnézem. Az altemplomban van a kripta, Szent László sírboltja. A templom előtt áll a híres lovasszobor.
Látom Aput, ahogy áll az asztal előtt, s mondja:
…hallja László a templomban Kőrös víznek partja mellett, visszatér szemébe a fény, kebelébe a lehelet. Koporsója kőfedelét nyomja szinte három század, ideje már egy kevéssé szellőztetni a szűk házat. ….S megindul ki a térre, s irányát vészi jobbra, hol magasan felsötétlik ércből öntött lovagszobra. Távolról megérzi a mén, tombol, prüszköl, úgy köszönti, megrázkódik a nagy ércló, s érclovagját földre dönti.
Ha látnád Aput ilyenkor Duli! Szálfaegyenes, mint egy szittya isten, s mennydörög a szava!
…Messze a magas talapról, a kőlábról messze szöktet, hegyen völgyön át viszi a ló a már rég elköltözöttet. Egy ugrás a Kálvária és kilenc a Királyhágó. Hallja körme csattogását a vad székely és a csángó”

Észre se vette, mikor ment ki a lány a szobából. Körmölt tovább. Pacát ejtett a nyavalyás toll, óvatosan felitatta a gömbölyű talpú, fa-fogantyús itatós-párnával.

„Hiányzol Duli! De jó lenne, ha itt lennél, ha Te is részese lennél ennek a csodálatos útnak. Szeretlek édes Kicsikém. Holnap újra írok, itt tartózkodásom minden napján írni fogok! Millió csókkal. öleléssel: a Te Lacid.”

Hajnalodott, amikor végre ágyba bújt.
Néhány órát aludt csak, az is inkább szendergés volt, nem igazi mély álom.
A reggelinél tudta meg, hogy Lilla, az éjszaka folyamán kint járt a városban.
Bokor Tamás főhadnagy, a csoport parancsnoka (Laci is főhadnagy volt már ekkor, de Tamás volt a rangidős) szemrehányást tett neki.
-Hogy engedhetted el egyedül? Szigorú parancsunk van, hogy bevetési területen párban kell járnunk!
Laci sok mindent mondhatott volna. „Te vagy a főnöke nem én, te hol voltál?”. „Honnan kellett volna tudnom, mire készül” „Mi vagyok én, szárazdajka?”
Nem válaszolt. Lehajtotta a fejét.
Piroskának igaza van, mondta magában.
Igaza van, de az is igaz, hogy Lilla felnőtt nő, katona, kémelhárítós hadnagy. Neki kell tudni, mit tesz, s mit nem tesz.