(40. Jöjjön el a Te országod Negyedik Könyv, folytatás)

1941 június 26.-n, négy nappal a német támadás megindítása után (Barbarossa hadművelet) 12 óra körül Rahónál légitámadás ért egy magyar gyorsvonatot. A szerelvényt géppuskával lőtték. Négy ember halt meg, hatan súlyosan megsebesültek. Szemtanúk szerint a támadó repülőgép szovjet gép volt, biztosat azonban nem lehetett tudni, hiszen a szárnyas halál, amilyen gyorsan jött, ugyanolyan gyorsan el is tűnt.

A Wikipédia így írja le az ezt követő eseményeket:
„13 órakor a Heringes község szélén települt magyar légvédelmi figyelőpont észlelt egy három nagyméretű, gyors kétmotoros bombázógépből álló köteléket, de típusukat kézi távcsövön át nem tudták felismerni – a gépeken csak a magyarokéhoz hasonló sárga festésű szárny- és törzsjelzéseket figyeltek meg. Az esetről riasztást sem tudtak leadni, mivel tábori telefonvonaluk esőzés miatt beázott, elnémult. A bombázókötelék kis magasságban egyenesen átrepült Kassa városa felett, és 13.08-kor teljes bombaterhét ledobva, éles bal fordulóval távozott. A várost védő gépágyúk a támadás teljes váratlansága miatt csak néhány lövést tudtak leadni, a gépeken találatot nem figyeltek meg, az egyik bombázó azonban – feltehetően műszaki probléma miatt – rendszertelenül szórta le terhét, az egyik bomba egy szomszédos falu (Enyicke) szélén csapódott be.”

A bombatámadás felkészületlenül érte a lakosságot. A városközpontban több épület összedőlt, hatalmas lángoszlopok emelkedtek az ég felé, sok volt a halott és a súlyos sebesült. Az utcákat szirénázó tűzoltó és mentőautók lepték el, óriási volt a káosz, az éttermekből, üzletekből pánikszerűen, fejetlenül menekülők több embert agyontapostak.

„Tűzszerészek találtak két fel nem robbant bombát” – folytatódik a cikk.” Mindkettő szovjet típusú, 105 kg-os, légcsavar biztosítású, pillanatgyújtós rombolóbomba volt.[3] A Kárpátok felett két magyar vadászrepülőgép megkísérelte elfogni a távozó köteléket, azonban a bombázók ekkor felgyorsítottak és a felhőrétegbe emelkedtek, ahová a lassú, kétfedelű, nyitott kabinos Fiat CR-42 típusú magyar vadászgépek nem tudták követni őket. A legkisebb megközelítési távolság mintegy 1000 méter volt, a bombázók típusát ekkor sem sikerült azonosítani. A magyar légvédelem ezután több alkalommal nyitott tüzet az üldözésre rendelt vadászgépekre, azok sárga jelzései miatt. A szemtanúk sem tudták pontosan azonosítani a támadókat, csupán azok sárga jelzéseit. Csirke Jenő főhadnagy szerint német Ju 52-esekre hasonlítottak, Krudy Ádám százados pedig olasz Savoia nehézbombázókhoz hasonló gépeket vélt látni bennük[3]””

Horthy még aznap, a jelentések beérkezést követően magához kérette Bárdossy László miniszterelnököt,. Hosszasan tanácskoztak, majd a kormányzó utasította a miniszterelnököt, hogy tájékoztassa az országgyűlést a történtekről, és kérje a karok és a rendek hozzájárulását a formális hadüzenet megtételéhez.
Az országgyűlés másnap egyhangú határozatban ítélte el a gyáva orvtámadást, és felhatalmazást adott a kormányzó számára a szükséges lépések megtételéhez. Ennek megfelelően Horthy bejelentette, hogy Magyarország hadiállapotban lévőnek tekinti magát a Szovjetunióval.
Másnap, 28. -n a Kárpát csoport gyorshadtest hetvenezer katonája átlépte a szovjet-magyar határt, és benyomult az ellenséges területekre.

Dósa Jenő Kassa bombázásának időpontjában munkahelyén, a községházán tartózkodott, egy telek-kisajátítási ügyön dolgozott. Előtte, az íróasztalon tintatartó, itatós-párna, és vaskos iratköteg: a megye levele a szokásos sürgetésekkel és dörgedelmekkel a határidők betartását illetően, a Fővárosi Közútépítő Vállalat R.T. egy, a Pesti út kiszélesítéséről szóló előterjesztése, szakhatósági jelentések és hatástanulmányok, tulajdoni lap, amelyre három tulajdonos volt bejegyezve (az egyik tulajdonrészt jelzálog terhelte, ez elidegenítési záradékkal volt ellátva), a helyszín térképvázlata a Pesti úti csomópont feltüntetésével, és az új nyomvonallal. Egyenes derékkal ült, csak a fejét hajtotta kissé előre. Öltönyben és nyakkendőben volt, inge úja az arany kézelőgombokkal kilátszódott zakójából. Mindig így dolgozott.
A veleje az volt a dolognak, hogy az inkriminált területen (egy saroktelek) vezetett volna keresztül az új út, ami Csömört összeköti majd a fővárossal.
Pokoli hőség volt benn, Főjegyzőúr kinyitotta az ablakot, s folyamatosan hadakozott a legyekkel, amelyek megszállva tartották az irodát. Éppen felemelte a légycsapót, amikor odakinn kiabálás zavarta meg a hőségtől ájultan hallgató falu dögunalmát.

Alacsony, kövérkés, kopaszodó fiatalember, Álmos Bandi, a kisbíró, szaladt végig a Rákóczi utcán, zakója elől nyitva, két libegő szárnyát futás közben igyekezett összefogni.
-Föjegyzőúr, főjegyző úr. kapcsolja mán be a rádiót! Orosz repülőgépek bombázták Kassát! Nyakunkon a háború! Azonnal rendelje el a mozgósítást!
Mérgelődve tette le a tollat, s az ablakhoz lépett. Mire a párkányig ért, már ott is volt a Bandi. Megállt az ablak előtt, eltátotta a száját. Két foga hiányzott elől. Velőtrázó sikoly tört ki belőle.
-Mozgósítson főjegyző úr, könyörgöm, mozgósítson!
-Mit ordítasz?
-Most mondta be a rádió!
-Micsodát, te gyerek?
-Hát….azt, azt, hogy…az oroszok megtámadták Magyarországot!
Dósa Jenő visszahátrált a szobába, s bekapcsolta a nagy világvevőt a polcon. Női hang beszélt. „…A halottak és a sebesültek száma egyelőre ismeretlen, az anyagi károk óriásiak, a városközpont a földdel lett egyenlő…”

Emberek lepték el az előbb még néptelen utcát. A szomszédos házakból, utcákból tódultak elő, és a községháza felé tartottak. Kiabálás támadt. Portölcsér szaladt végig az ájult kertek között, a port a szaladó lábak kavarták föl. Előkerült a másik szobából Darányiné, a gépírónő, bejött Szalánky mérnök, és egy falubeli, Mráz Ottó a pék, aki valamilyen folyamodvány miatt volt éppen a községházán. Az arcokon értetlenség és döbbenet. Mi lesz most? – tükröződött a rémült tekintetekben.
-Hallottad? – kérdezte Dósa Jenőtől a mérnök.
-Csak a végét.
-Mi lesz ebből? Háború lesz?
-Fogalmam sincs!
Dósa Jenő kiállt az ablakba. A lassan földagadó tömeg odakinn választ várt, választ követelt.
Izgatott hangok hallatszottak: „Nyomorult vörös disznók”, mondta egy őblös, borízű. „Meg kell büntetni őket. Remélem, Horthynak helyén van az esze, és a szíve s hadat üzen ennek a (….) bolsevik bandának.” Másik hang, mutáló öreg, vagy éppen épkézláb fiatal, nem derült ki: „Marhaság! Bolha az elefánt ellen? Tudja maga mekkora Oroszország? Ha, ha, ha. Hogy magának mennyi esze van?” Egy asszony is letorkolta a kardcsörtető hepciáskodót. „Fogja be a száját! Miket beszél?”
„-Mi lesz velünk főjegyző úr?” – hangzott a kerítés mellől, a bukszus-bokrok felett. A bukszusok a léckerítésen belül álltak, jellegzetes fanyar illatukat az utcán is érzeni lehetett. „-Két fiam van! Jenő bácsi, a Jóistenre kérem, mondjon már valamit!” – így egy másik, egy főkötős, pici asszonyka.
Nem habozhatott, valamit tényleg mondani kellett, megnyugtatni a népet, lecsillapítani a kedélyeket.
Felemelte a kezét. -Nyugalom emberek. Csend legyen! Egyelőre nem sokat tudunk. Hallották: orosz repülők bombázták Kassát. Ennyi, és nem több. Azt javaslom, menjen mindenki haza, várjuk meg a további híreket.
Visító hang vágott közbe, megint az a tökkelütött kisbíró.
-Nem kell mozgósítani máris Jenő bácsi? Ne doboljam ki?
Főjegyzőúr elmosolyodott. Kín szülte vigyor volt ez inkább. Odakapta a tekintetét, ahol a kisbíró állt. Kezét szája elé emelte, hogy elrejtse ezt az illetlen félmosolyt. Higgadt, nyugodt hangon szólalt meg, hangosan, artikulálva beszélt, hogy hátul is mindenki jól hallja.
-A mozgósításról nem én döntök, s nem én rendelem el, hanem az ország vezetése, ha szükségét látja, de bízom abban, hogy ezúttal nem következik be semmi ilyesmi. Nyugodjanak meg. Nem lesz háború – igyekezett keményen, határozottan beszélni – nem hiszem, hogy háború lenne. Most pedig – kis szünetet tartott, köhögött, elővett a nadrágzsebéből egy nagy férfi-zsebkendőt és trombitálva kifújta az orrát, majd körbehordozta tekintetét az egybegyűlteken. –Most menjenek szépen haza, s hagyjanak engem is dolgozni.

Lassan, nagyon lassan oszlott szét a jón-ép, mint darázsdongás, egyre távolabbról hallatszott morajlása.
Dósa Jenő a megnyúlt képű mérnökhöz fordult. Szalánky még mindig ugyanott állt, ugyanabban a pozitúrában, élő kérdőjellé görbedve. A többiek, az ott dolgozók, akik időközben szintén odagyűltek, az ajtónyílásban, mint valami élőkép, vagy modern-kori Laokoon-csoport.
Meredt tekintetek. Darányiné falfehér, a pék két kezét maga elé nyújtja, térde remeg. Ő még élénken emlékszik a nagy háborúra, négy keservesen hosszú évet töltött a fronton, először Olaszországban, a Dolomitokban utána pedig Ukrajnában. Ott veszíttette el a fél szemét (srnapellel lőtték ki) Dobrovka alatt.
-Tudod János, mi a különös nekem ebben az egész történetben?
-Nos? – nézett szembe a mérnök Dósa Jenővel.
-Hát az, hogy a hírek úgy szólnak, orosz gépek bombáztak. -Erősen megnyomta az „orosz” szót.
-Mert? Mi ebben a ráció. Mármint, hogy különösnek tartod?
-Hát csak annyi, hogy szerintem Oroszországnak sem katonai, sem politikai érdeke nem fűződik ahhoz, hogy bomba-támadást hajtson végre magyar terület ellen. Miért tenné? Van elég baja a németekkel! Ésszerűtlennek tartom. – folytatta. -Számomra egyszerűen elképzelhetetlen, hogy iderepülnek három géppel, átrepülnek a fronton, a német vonalak, s a légvédelmi ütegek feje felett…és…és megtámadnak egy országot, amelyik éppen most nyilvánította ki a semlegességét…?
Nem fejezte be. Megcsóválta a fejét, leült az íróasztalhoz, rágyújtott. Lacira gondolt, és Lajcsira. Igen, a háború eshetőségét teljességgel ki kell zárni!
-Nem hiszem, hogy akad Európában még egy kormány, aki a körülményeket ismerve arra az elhatározásra jutna, hogy….- kezdte töprengve, kissé idegesen a mérnök. Szemöldöke felszaladt a homlokára. Főjgyzőúr szokta volt mondani tréfásan ilyen tar fej láttán: nincsen többé kopasz fej, csak nyakig érő homlok.
-Amelyik. -Dósa Jenő kiigazította a kollégát. (Szalánky János a község építésze volt) -Amelyik, na. Nem aki. Jaj de nehéz is ez a szép magyar nyelv! Aki, amely, ami.
-Tessék?
-Semmi. Nem érdekes.

Szalánky fél percig bámulva állt, aztán összeszedte magát, és anélkül, hogy a mondatot befejezte volna, legyintett és kihátrált az ajtón.
A kérdés lógva maradt, a jelenlévők közül senki nem tudta, mit lehet ezzel kapcsolatosan mondani. Ha nem az oroszok voltak, akkor kik?
Az ország népe, ónos, fásult kábulatban hallgatott aznap este. Mindenki Horthy reakciójára várt, figyelték a rádiót, várták a híreket, latolgatva, hogy a Kassa bombázása után kialakult helyzetben mit lép majd a kormányzó?