1. Imádkozzál érettünk bűnösökért most és halálunk óráján. (V. Könyv)

Bódor Teri a kis szobalány vidáman fújta: „…szoknya alatt bugyogó, bugyogóban pertli, pe-pe-pertli, pe-pe pertli, gyere rózsám kösd ki.”
Lenke néni rászólt. -A kezed járjon lányom, ne a szád!
A követ sikálták a gangon, a lakás előtt. Ez már az utolsó etap volt, benn, úgy, ahogy végeztek. A szobák romos állapotban voltak, parketta nem volt, az ablakok kitörve. Tengernyi szemetet, ürüléket hordtak ki az elmúlt három napban. Nem baj, sóhajtott az öregasszony, fő az, hogy élünk, és talán nemsokára Laci is hazajön.
Négykézlábra ereszkedve dolgoztak Lenke, Médy, és a lány. Anci vastag, meleg ruhában a járókában hempergett, Jenci, beöltöztetve tetőtől talpig télibe, sállal a nyakán, sapkában, játék repülőgépét tologatta a földön. Hideg volt még napközben sem emelkedett a hőmérséklet tíz fok fölé. A cserépkályhákban, a kékben, a zöldben és a rózsaszínben, mind a három szobában égett a tűz, Médy cipelt fel fát a pincéből.
Lenke nem bírta megállni, hogy oda ne bökjön egy szentenciát a lánynak.
-Aztán meg, ez egy ordenáré, szemérmetlen nóta! Kiskorúak is vannak itt.
-Hol vannak, nagysasszony? – nézett fel szemtelen vigyorral. – Benn vannak a szobában, nem? Mink meg itten la, itt, kint a gangon. Különben is, Anci kisbaba, nem érti, és Jenő fiatalúr, sincs még abban a korban, hogy…izé.
Médy megelégelte a céltalan disputát. -Hagyja, Anyuka. Hadd énekeljen, amit akar. Ne szóljon bele mindenbe!
Lenke éppen készült volna visszavágni, nem lett volna ő, ha nem teszi, amikor a lépcsőház felől hangok hallatszottak. Kinyílt az ajtó. Üveg régóta nem volt benne, de csomagolópapírral szépen beragasztotta a viceházmester. Uram-fia! A Dósa család sorjázott be, akkurátusan, ám kissé egymás hegyén, hátán, elől Jenő bácsi, Laci papája, magas ember, szál egyenes derékkal, kemény-kalapban, hosszú, sötétszürke télikabátban, mögötte Teréz, a napam-asszony, kedves, kövérkés arcával, aztán a szeleburdi, ugrifüles Baba, s nővére, Ica, kerek-kalaposan, szemüvegesen, hegyes orral. Nagy csomagokat cipeltek.
Meglepődtek, amikor meglátták Médyt és Lenke nénit a 2. számú lakás előtt.
-Hát ti itt? Hogyan…?
-Igen, majd elmeséljük!
Majdnem egy időben, a Dósa család érkezésével, ablakos tót jött fel a sárga keramitköves udvarra. Hátán cipelte egy széles fa-alkotmányon, vagy ban, ki tudja, hogy helyes, lévén, hogy megállapíthatatlan a mibenléte annak az eszköznek, az áttetsző, kékes-zöldes „nyers-árút” „Üveges, itt az üveges!” Kapóra érkezett, annyi munkája lett öt percen belül a házban, hogy Lenke néni szavaival élve „attul kódult”.
Rettentően megörültek egymásnak. Azt se tudták eddig, él-e még a másik. Hát az anyja él-e még, hát a fia ép-e még. S rád-e, rád-e, rád-e rád, rád-e borul sírva még? X/ A kuruc kesergő sorai jutottak eszébe a fiatalasszonynak, amelyeket annyiszor hallott az urától. A szapora szó már a gangon megeredt, s folyt, folyt parttalanul akkor is, amikor később bementek az udvari szobába. Ott volt viszonylag a legmelegebb, távol az utca-fronttól. Székek voltak, asztal is megmaradt épen. Körbeülték.
-Laciról tudnak valamit Apu? -ez volt, az első szó, ami Médy szájából elhangzott.
Dósa Jenő elmondta, mi, s hogyan történt. A kitörést a Várból. Hogy esett fogságba Laci.
-Árulás volt – mondta komoran. -Állítólag Rumy, a parancsnokuk köpte be őket az oroszoknak. XX/ A titkos alagutat. A kijárat helyét. Időpontokat. Fogságba esett, s hogy a bőrét mentse…Ezt hallottam. Üzent, hogy vigyek civil ruhát Budafokra a fogolytáborhoz, de mire odaértem, már nem voltak ott, tovább vitték őket.
Hallgattak mélységes csend lett egyszeribe’.
Anyuék hol voltak ostrom alatt? – kérdezte aztán, Médy, erőt véve magán.
Egymás szavába vágva mesélték, magyarázták, míg öreg Dósa Jenő pipafüstbe burkolózva hátradőlt a székén. Irma néniéknél a kicsi házukban. Igen. Egymás hegyén, hátán. És az oroszok? És az oroszok egyik este be akartak mászni az ablakon. Micsoda? Igen. Részeg katonák feszegették a rácsot kívülről. Röhögtek, gajdoltak valami szörnyű nótát énekeltek, kakaja, kamaja, s azt ordítozták gyevucska, gyevucska. Puskatussal beverték az üveget. És, és? És mi elkezdünk sikongatni torkunk szakadtából ahogy kifért, mind a heten!
Baba és Ica egymás szavába vágva mesélték az esetet. És aztán az történt, hogy, ahogy így sikoltoztunk és kiabáltunk, megjelent a patrul, vagy minek mondják, és elzavarta őket!
Nagyokat nevettek, viccelődve szörnyülködtek, milyen szörnyű, lebombázott házak, meg minden. Nagyon jó vicc volt ez az egész! Jó vicc volt minden, a háború, az ostrom, az oroszok. Egy huszonévesnek minden jó vicc, ami körülötte történik. Halál? Az is. Nincs is halál. Csak mások halnak meg, mi nem. Minden sima, és egyenes. Laci haza fog jönni, mi más történhetne, s Lajcsi is előkerül. Ja, Lajcsi. Ő a szerencse kegyeltje. Hány tüdő-mútétje volt eddig, s mind átvészelte. Ki tudja, merre jár most? Nyilván, valahol nyugaton, ahol nem lőnek.
Közölték, hogy ott fognak lakni, amíg nem találnak egy megfelelő házat Pest környékén. Médy, és Lenke örültek a jó hírnek. Lenke néni talán kevésbé, mint Médy. Aztán nekik kellett mesélni, Hogy kerültek át ilyen ripsz-ropsz az udvari lakásból, a 6.-ból ide, ebbe?
-Ó hosszú sora van annak – mondta Lenke néni. Kifújta orrán-száján a füstöt, kedvtelve nézett utána, ahogy gomolygott felfelé.
-Mert ugye kiszakadtak az ablakok tokostul a 6.-n. A szomszéd házra, itt mellettünk, leesett egy bomba, tudjátok a légnyomástól. Még szerencse, hogy kint voltunk mindannyian a konyhába’. Beragasztottuk, úgy, ahogy, s akkor másnap átjött a tulaj, hogy aszondja, megüresedett a kettő, akarjuk-e? Mi meg, uccu neki, kaptunk rajta. Jó, inkább csak én kardoskodtam mellette, Laci és Médy óckodtak. Merthogy egy zsidó családé volt, akiket előzőleg elvittek
-Mi lesz, ha visszajönnek?
Lenke odafordult Laci anyjához. Teréz, komoly arccal ült az asztal sarkán. A vállát vonogatva mondta neki.
-Hát, ha egyáltalán visszajönnek. Ki tudja, mi lesz, mit hoz a sors?
Elgondolkodva folytatta. -Fogalmam sincs. Eszembe se jutott, hogy esetleg visszajönnek.
-Pedig…
-Jó! De akkor sem tudom!