2. Imádkozzál érettünk bűnösökért most és halálunk óráján. (V. Könyv, folytatás)

Dósa Jenő minden követ megmozgatott, hogy megtudja, hová vitték a foglyokat. Valaki azt javasolta, menjen el a szovjet városparancsnokságra, most már, hogy mindennek vége, csak nem harapják le az orrát. A Váci út 6.-ba, azonban, (ott székeltek), be se engedték. Az őrt álló katona csak a fegyver csövével intett: na, lódulj innen ember. Elkeseredve bandukolt visszafelé, a Nyugatihoz. Megállt a volt Berlini téren, szemközt azzal az úttal, amit a minap még Horthy Miklós útnak hívtak. Hová menjen? Létezik már, felállt már vajon a magyar közigazgatási hatóság? Bement a pályaudvarra. Kérdezősködött. Húsz embert is megkérdezett, míg végül kiderült, pár házzal odébb, a Lenin körút akárhányban székel ideiglenes jelleggel az új Tanácsháza, a régi Városháza utóda. Odasétált. Ez is egy viszonylag épségben maradt épület volt, a Posta mellett. A homlokzatot géppuska-lövedékek cakkozták lyukacsosra, de a falak álltak. Bent a földszinti folyosóra irányították, ahol az egyik szoba előtt sok ember várakozott. Meg akarta nézni, mi van kiírva az iroda ajtajára tűzött karton-lapra, egy micisapkás, toprongyos alak azonban ráripakodott: „mi is oda várunk, vén marha, ne tolakodjon!”
Másfél, két órát toporgott a sorban. Fájt a térde és a csípője. Hozzá volt szokva a hosszú tempós gyaloglásokhoz, az ácsorgáshoz kevésbé. Mindenféle ügyekkel jöttek oda emberek. Leszakadt az erkélyem, mit tegyek? Itt lehet élelmiszer-utalványt igényelni? Mikor viszik el a kilőtt tankot az útból, a Murányi utcában? Mert nem lehet tőle közlekedni. Melyik szobában kell jelentkezni rom-eltakarításra?
Fejkendős pici asszony kesergett mögötte. Össze-vissza küldözgetik. Pedig csak azt szeretné megtudni valakitől, be kell-e jelenteni a testvérét, aki Hajdúböszörményből akar felköltözni hozzá, Pestre. Pont mellette állt egy másik nő, azzal beszélgetett.
Nem bírta megállni, hogy meg ne szólítsa.
-Biztos lehet benne, asszonyom, hogy be kell, mindig így volt, ma sem lehet másképp.
-Honnan tudja maga?
-Háború előtt közigazgatásban dolgoztam.
-Mint micsoda?
-Mint jegyző.
-Maga jegyző volt?
-Igen.
Az asszony körbenézett. Felhúzta szemöldökét a legmélyebb rosszallása jeléül. Diadalmas arckifejezéssel fordult körbe, és hangosan, hogy mindenki hallja, így szólt:
-Nicsak, ni. Nézzék meg! Egy élő jegyző. Egy valódi népnyúzó uraság. A burzsujok kiszolgálója. Ezek miatt a rohadékok miatt jutott ide az ország. Piha!
Lélegzetvételnyi csönd, majd egy férfihang, röhögve. -Ne általánosíccsunk, kérem. Voltak azér jóra való urak is. Példájul a Zsakoci, és a Szecseni. Meg a hogyishíjják, aki kint függ a Belvárosi templomon, egy csónakban a falon. Ésk a Matyias kerál. Mást most nem tudnák mondani, ha. ha, ha!
Végre bekerült. Közepes méretű szoba, lakás egyik helyisége lehetett a háború előtt. Íróasztal, székek, semmi extra. A szemközti falon Marx, Engels, Lenin, Sztálin, és sarló-kalapácsos vörös zászló keresztbe’. Az asztal mögött harmincas nő vörös hajjal, kikenceficézve, valamiféle egyen-zubbonyban. Hatalmas, agresszív dudái voltak. Kuplerájban sem lehet nagyobbat látni. A bejárat felőli sarokban katona bácsi szuronyos puskával, orosz-forma tányérsapkában A tányérsapka szegélye kék. A széles váll-lapon csontcsillag, és ezüst csík.
Mi járatban? – kérdezte a nő harciasan. A hangja túl fáradt és közömbös volt. Száj-rúzsa eltúlzott, rikító színű. A körme úgyszintén.
-A fiam ügyében jöttem – mondta Dósa Jenő. Orosz fogságba esett, és a család szeretné megtudni, hová vitték?
-Szovjet fogságba – javította ki a hivatalnok. -Üljön le!
-Szovjet fogságba – helyesbített Dósa Jenő.
-Civil a fia?
-Nem, katona. Katona-tiszt. Főhadnagy. Dósa Jenő a neve.
Micsoda? Egy szarházi fasiszta katonatiszt?!
– Hölgyem, ha szabadna…
.Elvtársnő – javította ki a nő.
-Elvtársnő – helyesbített Dósa Jenő.
Az elvtársnő felnézett. Néhány pillanatig gúnyos, megvető tekintettel fixírozta az előtte ülő arcát, majd megszólalt.
-Szóval egy kiba…tt szemét horthysta tiszt. Egy náci disznó.
Dósa Jenő erre nem mondott semmit.
-Na, lássuk csak – élénkült fel. Papir-lapot kotort maga elé. – Ki maga? Neve, anyja neve, mikor és hol született. Foglalkozása? Adja csak a papírjait, hadd lám!
Előkotorta a belső zsebből, odaadta. – Tessék!
-Mondja akkor, beszéljen! Várjon, legépelem a vallomását!
Jobb könyöke mellett volt az írógép. Maga elé húzta.
Az idős férfi előrecsusszant a széken, kiegyenesítette a derekát.
-Idősebb Dósa Jenő. 1881, Vácszentlászló. Kvassay Mária.
A hivatalnok írta. Egy újjal pötyögtette be a gépbe a betűket. -Ne olyan gyorsan! -Leírta a hallott nevet, úgy, ahogy értette Kassai Mária. Jenő úr, oldalról, előre hajolva figyelte mit ír. -Nem Kassai, hanem Kvassay. Két s, és ipszilon a végén.
-Ó, a picsába! -mondta a nő. Most írhatom újra, b…meg! -Micsoda maga? Mit dolgozik, he?
Dósa Jenő elmosolyodott. Csak egy halvány, mosoly-utánzat volt, ki tudja, honnan jött.
-Jegyző vagyok, kérem. Utolsó beosztásom: Csömör, főjegyző.
Az asszonyt, mintha vipera csípte volna meg, felugrott.
-Maga disznó! Miért nem ezzel kezdte?! Főjegyző! Fúj! Tűnjön innen a jó büdös k…anyjába! Magának akkor se árulnám el, ha tudnám.
Úgy tűnt, dolga-végezetlenül megy haza, ám a szerencse mellé szegődött. Ahogy kifelé nyomakodott a folyosón a sorban állók között, fültanúja volt egy beszélgetés-töredéknek.
„….Jászberénybe vitték őket.”
„Ez biztos?”
„Igen, a vejem vasutas, az mondta.”
„A civileket is?”
„Ja.”
Médy is menni akart vele, minden idegszála remegve követelte. Egyelőre azonban, civileknek nem lehetett utazni. Később, amikor már mehettek volna, jött a hír: a transzport elhagyta az országot. Ettől kezdve a legvadabb elképzelések láttak napvilágot: Ukrajnába vitték őket! Beregsuránynál lépték át a határt. Dehogy, tromfolta le valaki a nagy okost. Csehszlovákia felé mentek ez halál biztos. Ismerősöm szerint Tornyosnémetinél látták a szerelvényt.