3. Imádkozzál érettünk bűnösökért most és halálunk óráján. (V. Könyv, folytatás)

Jenci szépen beszélt már, s okos dolgokat mondott. Nevették a felnőttek. Utánozgatták a beszédét, és tanítgatták. Nem úgy kell mondani, hogy „jan”, hanem úgy, hogy „van”. Próbáld csak meg. Va, va, van…
A gyerek lent volt a téren Emikével. Piros játék teherautót húzott maga után, hosszú spárgával. Találkoztak egy másik kisfiúval. Látod kisfiú, be, be, beee, selypített Jencike, milyen sép autóm jan!
Emike, otthon, a belső szobában elővette a kisfiút. Gyere csak kicsikém. A lehúzott redőny szándékosan meghagyott keskeny résein besütött a nap, sugarai, áttörve a csipkefüggönyön, csíkosra színezték Emike kedvenc pihenő helyét, az ablak alatt álló barok díványt. Olyan otthonos volt, olyan meghitt, a béke pici szigete. (Évtizedekkel később a televízió áll majd azon a helyen.) A dívány egyike volt azon bútor-daraboknak, amelyek épségben megúszták a felszaba dúlást. (A felnőttek mondták így a családban: felszaba dúlás). Jenőke, és Anci gyorsan megtanulták, hogy, amit otthon hallanak, azt a kinti világba nem szabad kivinni. A kinti világ borzalmasan ellenséges, idegen világ volt. Fal választotta el a benti világot a kinti világtól, átjárhatatlan fal. (És Jenci szerint fal volt a felnőttek és a gyerekek között is. A felnőttek jelentették az elnyomó hatalmat, s a gyerekek voltak az elnyomottak.)

-Jencike, most is úgy mondtad a kisfiúnak lenn, hogy „jan”, Pedig már tudod, ugye, mert nagyfiú vagy. Én édes kicsi nagy-fiam. Adok puszi-muszit ide, ni. Mondd csak szépen, így mondd: milyen szép autóm van. Va, va, van. Érted?
Na jó. A gyerek értette. És amikor másnap lementek újra, és találkoztak egy másik kisfiúval, így szólt hozzá: látod kisfiú, milyen sép autóm va, va, van?

Ancínak is meggyűlt a baja a „V” betűvel. Ő meg „rannak” mondta a „van”-t. Csöpögött az orra, s Apipi rászólt. Ancikám, nincs zsebkendőd? De igen Apipikém, mondta a dundi, csöpp kislány. Három repkendő ran a rebembe,,.

Öreg Dósa Jenő a veteményest kapálta az udvaron. A kislány utánozta nagyapját kicsi, játék kapájával. Ment utána, csapkodta a földet. Mit csinálsz Apipikém? Gazolok, Ancika!
Így dolgozgattak kettecskén a kertben nagyapa és unokája.
-Mit csinálsz Ancikám? – szörnyülködött el egyszer csak hátra nézve Dósa Jenő. A kislány kikapálta a frissen ültetett paprika és paradicsom-palántákat.
-Gazolok, Apipikém – felelte a kislány, nagy komolyan. -Gazolok!

Esténként együtt imádkoztak Ancika, és Jencike kiságyánál, Dósa Jenő, Teréz asszony, Ica, Baba és Médy, (ha éppen kint volt ő is Terézligeten, a nagyszülőknél):
„Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem, de a Tied nyitva Atyám, aki mindig vigyázol rám. Vigyázz édes szüleimre, és az én kis testvérkémre, hogy ha a nap újra felkel, csókolhassuk egymást reggel. Ámen.
Édes jó Istenem – folytatták, valamelyik felnőtt, leggyakrabban Teréz nagymama segítségével-kérlek hozd haza apukánkat, Lajcsi bácsinkat, és Győző bácsit, hogy minél előbb találkozhassunk velük, ámen. Dicsértessék a Jézus Krisztus mindörökké, ámen. Jó emberek, jó éjszakát, én már megyek aludni.”
Kaptak Mamikától (Teréztől) kis keresztet a homlokukra, azzal aludtak el.

Isten, úgy tűnt, meghallgatta a gyerekek imáját, (legalább is részben), mert egyszer csak érdekes, csíkos szegélyű borítékban, teleragasztva kék bélyeggel, levelet hozott a postás Angliából, Lajcsi bácsitól. VIA AIR MAIL ez volt a borítékon.
„Macunál vagyok Londonban. Ő, az itteni Vöröskeresztnél dolgozik. Ne aggódjatok. Valószínű Amerikába megyek, majd írok újra. Mindenkit csókolok, vigyázzatok magatokra!”
Hiába volt azonban kérés, könyörgés, fohászkodás, és ima, Dósa Lacitól, a gyerekek apjától. és Herdőfy Gyózőtől, Médy testvér-bátyjától később sem jött értesítés.