7. Imádkozzál érettünk bűnösökért most és halálunk óráján. (V. Könyv, folytatás)

A VII. kerületi Tanács levelében szereplő feltételek tényleg teljesíthetetlenek voltak. Lenke néni dühöngött, Jól kiókumulálták! Lecsapta a papírt az asztalra, cigarettát sodort magának, rágyújtott. A „nagyszobában” üldögéltek estefelé, de még magasan járt a nap, Bóka Tibor is ott volt, néhány perce érkezett.

-Ez meg mi? – kiáltott fel Lenke. -Óvónőt szerződtessek? 150 alatt nem jön el! És csak 12 gyerek? Na, ne! A 12 x 20 forint az mindössze 240, mi pedig eredetileg 400-al számoltunk! A főzéshez szükséges élelmiszerekre is legkevesebb 50 forintot kell kalkulálni havonta. Tej, kenyér, zöldség, hús, meg mi egyéb. Így tehát…
-Nem keresünk rajta semmit – mondta józanul Médy. -Nem beszélve arról, hogy mennyi mindent kell beszerezni a nyitáshoz, asztalokat, székeket, polcokat, játékokat, mesekönyveket. Én megmondtam előre, Anyuka!

-Borzasztó – jegyezte meg Bóka Tibor. Utánozhatatlanul elegánsan, magasra emelt, felvetett fejjel, száját csücsörítve, kényeskedve tudta ezt a szót mondani. Még a fejét is rezegtette hozzá finoman. Mint egy vérbeli dandy. -Egyenesen rettenetes. -Háttal ült a fénynek a barna plüss-fotelben, arca árnyékban maradt. Haját citrom-sárgára festette akkoriban. A legújabb dzsentri divat szerint öltözködött, kordbársony pantalló, pepita zakó, csokor-nyakkendő, hegyes orrú lakkcipő. A fekete keretes, egész alakot mutató álló-tükör, melynek kis, lehajtható asztalkája csipketerítővel volt letakarva,- az egész lakásban minden asztal csipketerítővel volt letakarva – és a narancs-sárga lámpaernyő fekete színű csavaros lábán mögötte állt a sarokban. Az új érában – ő mondta így, végtelen lekicsinyléssel a hangjában: „új éra”, – segédmunkásként dolgozott egy építkezésen. Gyakran találkozott régi barátjával Mérey gróffal. A gróf tudta, hogy ott találja munkaidőben a Luther utca sarkán, s így készakarva arra tolta a szemetet maszatos kis kocsikájában. Letámasztotta a vesszőseprűt és csúfondárosan így köszöntötte Bóka Tibort: Jó napot, jó nagyot. Hogy szolgál az egészsége méltóságos uram? Ó, nagyszehűen, egészen kiválóan, válaszolt a megszólított raccsolva, rhemélem ön is jól van, ghóf úr? Milyen a tehmés lócithomból? Lócitromból? Igen. Ja, vagy úgy! Hát lócitromból egyenesen kanfasztikus!

(Igaza volt Vasas Júliának, ő jegyezte meg egyszer párttag-gyűlésen: aki nem dolgozik ne is egyék. Ismerjék csak meg ezek a nyomorult deklasszált, reakciós elemek, a nép esküdt ellenségei a kétkezi munkát, s gebedjenek bele.)
-Mi lenne – mondta Lenke néni hamiskásan hunyorítva – ha netán-tán nem 20 forintot kérnénk gyerekenként, hanem harmincat?
-Azt megtehetitek – szólt közbe Bóka Tibor, szipkájából füstfelhőket eregetve. -Puding próbája az evés. Vagy sutyiban néhány gyerekkel többet vesztek fel, és kész. Ezek – intett egy képzeletbeli hivatal felé – a büdös életben úgyse fogják tudni ellenőrizni soha. Tudjátok milyenek ezek? -Legyintett. -Ez borzasztó! Egyenesen rettenetes! Mivé lettünk, Istenem!

Médy arcán a beszélgetés közben töprengő kifejezés jelent meg. Elpirult, szája széle remegett. Izgett, mozgott a széken, s amikor Bóka Tibor fejtegetni kezdte, hogy titokban, a megengedett létszámnál több gyereket vegyenek fel, kifakadt.
-Azt már nem! Szabálytalanságot nem fogunk elkövetni, igaz Anyuka?
Lenke néni rosszalló oldalpillantást vetett a vendégre.
-Persze, hogy nem. Te csak légy egészen nyugodt, Médy. Tibor viccelt. Ugye csak vicc volt Tibor?
-Ó, hogyne, kisztihend Lenke néni, he, he, he. Nem kell mindent véresen komolyra venni.
Azt hitték ott marad vacsorára, s aggódtak, mert nem készültek plusz egy személyre, de szerencsére fél hét előtt öt perccel Bóka Tibor felállt, udvariasan meghajolt, és közölte, hogy neki most már mennie kell. Tartóztatták volna, ne menj Tibor, maradj itt vacsorára, bundás-kenyér lesz, így illett, de hajthatatlan volt.

-Egyet mondj meg még nekem Dulikám – hajbókolt az előszoba felé hátrálva – tudsz-e valamit az uradról, Laciról? Nem jött újabb hír?
Médy habozott. Szíven ütötte, hogy Bóka Tibor „Dulinak” szólította, ez a szó tabu másoknak, így csak Laci becézheti. Így válaszolt.
-Járt itt néhány hete egy ember. Azt állította, hogy együtt volt az urammal Budaőrsön a fogolytáborban. Laci akkor már nagyon nagy beteg volt a pasas szerint, a végét járta. Tífusz, így mesélte. Odaadta neki az óráját és a gyűrűjét, hogy hozza el nekem.
-És? Elhozta?
-Nem. Ötölt, hatolt, mondván el kellett adnia, hogy az életét mentse.
Feszengett a széken, szép kis arca lángokban állt. -Valahogy nem tudom elhinni. Gyanús történet.
-Az, az – bólogatott Bóka Tibor, hevesen rezegtetve a fejét. -A legteljesebb mértékben, csókolom a drága kis kacsódat, Dulikám. Szerintem rendőrspicli volt az illető. Ki akarta szedni belőled, hogy te mit tudsz!
-Hogy én mit tudok?
-Igen. Megszökött-e, bujkál-e valahol a Laci?

Megfogta a fényesre subickolt réz-kilincset, lenyomta és kislisszolt az előszobába.
-Ez borzasztó – mondta. -Rettenetes! Micsoda időket élünk!
Kordbársony pantallójának oldalsó, ferdére vágott kicsike kis óra-zsebéből a legutolsó divat szerint kikandikált aranyórájának lánca. Kezet csókolt Lenke néninek, és Médynek. Ment, csóválta a fejét. A konyhaajtó előtt megtorpant, visszafordult, és újra meghajolt. Kinyitotta az előszoba ajtót, kilépett a gangra. Ritkás citromsárga hajára fény vetődött felülről. Ment, egyenletes, hosszú lépésekkel a nagy, magas ember. Cipősarka kopogott a kövön, ahogy a szomszédék portája elé ért. Fekete márványtáblán aranyozott betűkkel szerepelt rajta a főbérlő neve: Dr. Szerdahelyi Áron sebész főorvos. Ment. Rezegtette a fejét.

-Ez borzasztó. Ez rettenetes!