10. Imádkozzál érettünk bűnösökért most és halálunk óráján. (V. Könyv, folytatás)

Ha egy pillanatig is azt hitte öreg Dósa Jenő, hogy ő majd megússza, akkor kapitálisan nagyot tévedett. November elején, egy ködös, nyirkos őszi napon, úgy nagyjából dél körül, két biciklis rendőr érkezett a Vasút utca 3. sz. ház elé. Letámasztották a gépeket, és rövid körbe-vizslatás után benyitottak a zöldre mázolt rácsos kerti kapun. A veranda felől nem tudtak bejutni a téliesített házba, így hát körbe mentek. Egymás mögött lépkedtek a keskeny járdán, elől az idősebbik, hátul a fiatal. Az almafa és a szilvafa az apró színes veranda-ablakok mellett, őrt állva kíváncsian leste: kik ezek, s mit keresnek náluk? Befordultak a sarkon, lépteik végigkopogtak a pince-lejáró előtt, a liliom ágyásoknál. A kertben sárgultak és peregve hullottak a bokrokról, fákról a levelek. Hűvös szél fújt. Csöpögött az eresz. Az elől haladó rendőr tányérsapkás fejére ráesett egy kövér csepp.

-B….a meg! -kiáltott fel félreugorva. – Mi a sz.r ez?
A fiatal jóízűen nevette. -Ne ijedezzen főtörzs elvtárs! Csak az eresz csöpög!
-Az eresz? -Felnézett. -Tényleg! -Ó, hogy abba a rohadt, k… életbe! -Levette a sapkáját, lerázta.
-Hol a büdös p…ba vannak?
A háziakat végül a belső, „téli” konyhában találták meg. Akadálytalanul jutottak be a házba, minden ajtó nyitva volt. Ebédelni készültek éppen, Főjegyzőúr már az asztalnál ült, kancsó a kezében, a kancsóban piros bor. Töltött, s csak aztán nézett fel.
-Szép. jó napot uraim! ? Mi járatban?
-Maga idősebb Dósa Jenő? – kérdezett vissza a törzsőrmester köszönés helyett
-Én vagyok.
-Velünk kell jönnie. Parancsunk van rá!
Főjegyzőúr felállt. Kedélyesen mondta:
-No, ha van, hát van. Mehetünk, ha gondolják. Hová kell mennünk?
-Az irodába.
-Milyen irodába?
-Hát a munkatábor irodájába.
-Munka-tábor?
-A’ hát.
-És milyen ügyben, ha szabad kérdeznem?
-Azt mi nem tudhassuk!

Teréz asszony és nővére, Nagylili-néni lélek dermedten, földbe gyökerező lábakkal álltak egy helyben. Lili-néni, lányával, Kislilikével nemrég költözött be Dósáékhoz, néhány héttel korábban telepítették ki őket debreceni otthonukból. Indok nem volt. Értelmiségi család és kész. Burzsujok. Két nagy teherautóval érkeztek, rajta minden cugehőrjük, bútorok, ruhák terítők, függönyök, edények. Lilike iskolában volt, Ica, és Baba dolgoztak ebben az időpontban nem voltak odahaza.
Mentek, mendegéltek, míg az Internálótáborhoz nem értek. Elől ment egy rendőr, mögötte az előállított személy nagykabátban, kalappal a fején, s az előállított személy mögött még egy rendőr. A rendőrök tolták maguk mellett a biciklijüket, Főjegyzőúr meg csak baktatott közöttük, kicsit nehézkesen, kicsit öregesen. Odaértek, megálltak a bejárat előtt. Magas, kén-sárga falai voltak az Internálótábornak, a falakon körben szögesdrót, s a szögesdrót mögött katonák. Négy vaskos bástya, a négy sarkon, három-méter széles falak, őrtorony, géppuska-állással, ez a Terézligeti Internálótábor, ide zárják be a rossz-fiúkat, a rendszer ellenségeit. Az intézmény komor sárga képpel néz szembe a HÉV megállóval, – alig van tőle 100 lépésre.
Megállt a menet a kapu előtt.
Az őrkatona kidugta fejét a bódéjából.
-Te vagy, Balázs?
-Én vagyok b…d meg. Ki a f.szom lenne szerinted?
-Rendben. Le ne harapd azért az orromat. Na, kerülj beljebb a vendégeddel. Kicsoda ez a jómadár?
-F…m tudja. Egy rohadék nép-ellenség.

Szuronyos katona kísérte fel az emeletre. Kinyitott egy ajtót, és se szó, se beszéd, egyszerűen belökte egy szobába. Apipi, ahogy később az unokák nevezték, majd’ orra esett a lökéstől. Első pillanatban fel se fogta hol van, aztán rájött. Ez egy iroda. Közép-magas, nyílt tekintetű, barátságos ember emelkedett fel vele szemközt, az íróasztaltól. Kinyújtott kézzel sietett előre.
-Áh, Ön az? Tényleg Dósa Jenő főjegyző úrhoz van szerencsém? Igen? Hadd ragadjam meg a jobbját. Sok mindent hallottam Önről. Sok jót! Jöjjön csak, jöjjön, telepedjünk ide, ehhez a kis asztalkához. Kávé, ital? Én Marosi István vagyok, szeretettel üdvözlöm itt nálunk.

Apipit, valahogy, valahogy Endre Lajosra emlékeztette ez az ember. A nyájassága, a buzgósága. A gesztusa, ahogy üdvözölte, ahogy hellyel kínálta. Ragadozó mosolya. A vendéglátó rövid, sűrű fekete haja középen volt elválasztva, szürke öltönyt viselt fehér ing, sötétkék nyakkendő volt rajta.
-Tudja miért kérettem ide? Nahát, persze, hogy nem, honnan tudhatná! -Előre hajolt és barátságosan megpaskolta Apipi kezét.
-Elárulom, Önt feljelentették. Igen! Hogy kicsoda? -Mosolygott. -Megmondom őszintén, fogalmam sincs. Névtelen levél. Na, tudja! Névtelen levél? -Széttárta a kezét. – Ilyen időket élünk. De, de de. A levél súlyos dolgokkal vádolja, s nekem kutyakötelességem…Ön, mint hozzáértő, régi közigazgatási ember biztosan megért engem.
Főjegyzőúr erre nem mondott semmit. Azt se tudta, ki ez a nyájas civil-ruhás? A börtönparancsnok lenne? Valószínűnek tartotta a szoba berendezése alapján: Lenin, Sztálin, Rákosi életnagyságú portréi a szemközti falon, kicsi, arasznyi Lenin szobor az íróasztal sarkán, a polcokon körben tömött irattartók. Felirat a falon: „Éljen és virágozzék a szovjet és a magyar nép megbonthatatlan örök barátsága!”
-Tényleg nem kér kávét? Na? Nem? Maga tudja. Különben igaza van, borzalmas kávét főznek ebben a disznóólban, he, he. -Felállt, odament az íróasztalához, megnyomott egy csengőt.
-Hozza be a Dósa dossziét – parancsolt rá a belépő katonára. Visszaült a kis, kerek asztalhoz és nevetve mondta: hát látja, így élünk mi itt. Nem valami írigylésre méltó, ugye? Mit tehetünk! -Megvonta a vállát. – Végezzük a dolgunkat a legjobb tudásunk szerint.