A lajtorja 156.

1. Imádkozzál érettünk bűnösökért most és halálunk óráján. (V. Könyv, folytatás)

-Én tudok ám gyorsan aludni, Anyu – mondta Jenci este lefekvéskor az anyjának.

-Hogy érted azt, hogy gyorsan? – kérdezte Médy mosolyogva. Lefektette a gyerekeket, imádkozott velük, aztán sürgette őket, legyen most már csend, aludjanak szépen, mert reggel korán kelnek, jön Lexi bácsi az autóval, s mennek mindnyájan a Balatonra.

Jenci befordult a fal felé, állig húzta a paplanát. Onnan mondta: -Úgy értem, hogy ha hamar kell felkelni, akkor gyorsabban alszom, s ugyanúgy kipihenem magam, mintha többet aludtam volna.

Médy nevetett. –De jó lenne, ha én is tudnék gyorsan aludni!

Jenci folytatta volna, lerúgta magáról a takarót és felült, az anyja azonban rövid úton elvágta a csevegés fonalát.  Na, most már elég kisfiam! Ne kiabálj. Látod, Anci is alszik, s alszanak itt mellettünk a szomszéd szobában Tálas bácsiék! Jó éjszakát!

Tálasék nem aludtak, ebben tévedett Médy, veszekedtek. Lajos bácsi lehet, hogy meg is ütötte Etus nénit a vita hevében. Nem voltak összeházasodva, csak együtt éltek. A szemben lévő kocsma az övék volt, a nagyszoba ablaka pont odanyílott, illetve inkább csak a Tálasé, na. Emike szégyennek mondta, a lánya azonban ellenkezett. Kell a pénz Anyuka. Különben is, ma már más világot élünk. Nem számít ki, kivel él. Rémült kiáltás hallatszott odaátról. Lajos bácsi megint megütötte Etus nénit.  Lajos bácsi olyan kövér volt, hogy nem tudott rendesen a térdére támaszkodni a nagy hasától, ha ült, ki kellett fordítanani a karját, hogy meg tudja tenni. Jellegzetes mozdulat volt ez a furcsán kifordított kar nála. Jenci lehajolt, felkapta az ágy alól az egyik cipőjét és az ajtóhoz vágta. Csend lett, lehetett végre aludni.

Az Állami Biztosítónak három üdülője volt ebben az időben. Az üdülők a felszabadulás előtt a Gazdák tulajdonában leledztek. Egy fenn Pasaréten, egy a Római parton, s egy Fonyódon. A pasaréti volt a legnagyobb, s a legszebb, hatalmas őspark vette körbe a több emeletes, modern épületet. Úszómedence, sportpálya, játszótér, rengeteg virág az erkélyeken. Később ez az üdülő párt-üdülő lett. Megkívánták, elvették, így működött.

Itt történt egyszer, hogy sétálni indultak az erdőbe. Jenci kantáros kisnadrágban, Anci pedig cuki rózsaszínű ruhácskában, fehér körgallérral, a hajában, a füle melletti varkocsba kötve hófehér masni. A gyerekek kiszaladtak a rácsos vaskapun, Médy és Emike szaporán utánuk ügettek. Utol érték őket, s tovább mentek előre az ösvényen. a madár-füttyös erdő felé. Jenci megtorpant a kerítésnél, felkapott egy öklömnyi követ, s megcélozta vele a kaput. –Menj onnan – kiáltott rá Ancira, aki ott állt. –Nem megyek – feleselt vissza a kislány. Elege volt abból, hogy a bátyja állandóan egrecíroztatja.

-Menj már arrébb, te hülye, mert dobok! –Jenci meg akarta zörrenteni a kapu-táblát, kíváncsi lett volna rá, hogy döng a kő a vaslemezen. Anci nem mozdult. Jenci meglóbálta a követ, eldobta és homlokon találta vele Ancit. A gyermeknek a fejét abban a pillanatban elöntötte a vér. Elesett.

-Nem akartam, véletlen volt – mentegetőzött megszeppenve a kisfiú.

-Tényleg nem akarta – vette védelmébe Jencit Emike. Én a saját fülemmel hallottam, háromszor szólt Ancinak, hogy dobni akar.  De tudod milyen Anci – magyarázta széttárt karral Médynek. –Ha egyszer megmakacsolja magát….

Jó testvérek voltak azért ők ketten, bár, bár. Ez a megállapítás, lehet, hogy csak egy irányban igaz. A kisfiú időnként leteperte a húgát, hasára ült és addig csiklandoza, kínozta, amig a kislány sikoltozni nem kezdett. Majdnem vízbe fojtotta egy alkalommal. véletlenül. A medencében játszottak a felnőtti tiltást negligálva, bokáig, térdig érő vízben. Karbantartás zajlott, eresztették lefelé a vizet, hogy kitakarítsák a medence alját. Jenőke, szokás szerint lebirkózta Ancit és ráült. Igen ám, de a víz szintje még magas volt, elérte a hátán fekvő kislány száját. Felnőttek, üdülő-vendégek rohantak oda a kétségbeesett, bugyborékoló sikításra, ők szabadították ki Ancit. Kirángatták a medencéből mindkét gyereket. Az egyik férfi nyakon cserdítette Jenőkét. A kis-srác elszaladt onnan, és torka szakadtából ordította: Emike, Emike! Segítség! Megütött egy hülye, állat, barom bácsi! Gyere ide azonnal!

A nap hátralévő részében büntetésben lett volna Jencike, ami azt jelentette, hogy nem mehetett a játszótérre a többiekkel. Bánatos képpel vonszolta hab testét ebéd után felfelé az emeletre, a szobájukba, a nagyanyja társaságában. A lépcsőfordulóhoz érve Emike lihegve, kimerülten megállt. Nem nagyon bírta már a lépcső-mászást a beteg tüdejével. Volt ott egy barokk asztalka, mellette jobbról-balról két kényelmes nádszék. Az asztalon újságok, és egy könyv, szétnyitva, lappal lefelé.

-Üljünk le ide egy percre – pihegte. –Megnézem az újságot.

Leültek. Az öregasszony felvette a lapot, nézte, forgatta.”Világ proletárjai egyesüljetek” – állt az oldal tetején. Dobi István elvtárs fényképe volt alatta, őt ismerte Emike az újságokból. A másik férfi – kezet fogtak éppen – ismeretlen. Kép-aláírás: „A Hazafias Népfront elnöke megbeszélést folytatott a KISOSZ elnökével”. Jenci a könyvet gusztálta. A címoldalon egy sikló-repülőgép rajza látszott.

-Emike, Emike, né’ csak! – mutatta a kisfiú – repülőgép.

Lenke letette az újságot, s kezébe vette a könyvet.

-Mi a címe?- nyüzsgött a gyerek.

-Suhanó szárnyak – mondta Emike. –Valaki itt felejtette.

-Olvasd el nekem.

-Nem lehet most – szabódott az öregasszony. –Hosszú. Ez egy igazi, nagy, felnőtt regény. De tudod mit? Elcsaklizzuk!

Jenő nem értette. –Mit jelent az, Emike, hogy elcsaklizzuk. Ellopjuk?

Emike nevetett. –Olyasmi. Persze nem lopjuk el, csak kölcsön vesszük.

Hóna alá csúsztatta a könyvet. –Gyere gyorsan, mielőtt a néni, vagy a bácsi észrevenné.

Elvitték magukkal. A délutáni pihenő-időkben Emike felolvasta a történetet a kis Jencinek. Arról szólt, hogy két cserkész-fiú, akik jó barátok, modell repülőgépet építenek egy modell-repülő versenyre. Az egyik, a gazdag fiú, gróf Tass Iván, megnyeri a versenyt, s elmegy a Mátraérdi Vitorlázó-repülő Táborba, ez ugyanis az első díj, ezt nyerte a győzelemmel. Később barátja, a szegény asztalos gyerek is utána megy, mert volt valami keveredés a bíráskodás során, és valójában ő győzött, nem a grófi fiú, mindegy, kibékülnek, s ott repkednek, igazi, nagy repülőgépeken.

Ez már a második felnőtt könyve volt Jencikének, tél folyamán Emike a Tarzant olvasgatta neki. (A díványon feküdt, délutánonként, ez egyébként Médy ágya volt, háta mögött égett a réz keretbe fogott, modern neon-lámpa. Jencike az ágy mellett egy apró, barna, összecsukható, rácsos székecskén, ami még az óvodás időkből maradt meg.)

A repülős könyv tele volt képekkel. Amikor kiolvasták, Jenő közölte az anyjával, hogy pilóta lesz, ha nagy lesz. Nem vitték vissza a könyvet a lépcsőfordulóba, ahol megtalálták. Jenci meg akarta tartani, s nagyanyja engedett a könyörgésnek. Ma is meg van valahol a Suhanó szárnyak, a Dósa család valamelyik könyvespolcán, valamelyik szobában, legalább is, e sorok írója úgy tudja. Jenci ollóval kivágta belőle a repülőgépet ábrázoló rajzokat, s így némiképp hiányos.