A lajtorja 157.

1. Imádkozzál érettünk bűnösökért most és halálunk óráján. (V. Könyv, folytatás)

Puhán, hangtalanul siklott a hatalmas, elegáns autó az országúton. A gyerekek már Kelenföldnél elaludtak, Emike is szúnyokált. Médy elől ült a sofőr mellett, az utat figyelte, s közben száguldottak fejében a gondolatok. Szeretett volna ő is pihenni, mint a többiek, lerázni néhány felhőtlen percre a mindennapok gondját, baját, de sehogy nem akart sikeredni. Az utóbbi időben egyre többször kapta magát azon, hogy képtelen szabadulni a nyomasztó gondolatoktól. Éjszakánként is előjöttek, igen, főleg éjszaka, olyankor keveset és rosszul aludt, össze-vissza forgolódott álmában. Volt úgy, hogy napokig tartott egy-egy ilyen nem alvós, idegeskedős periódus. Kezdett rászokni a Valeriánára. Mióta volt így? Már az idejét sem tudta. Talán azóta, hogy Laci elment, és nem jött vissza.

-Régebben – emlékezett – a háború előtt, soha, semmi nem idegesített, semmitől nem féltem. Képes voltam kimenni Csömörre az anyósomékhoz élelemért az ostrom kellős közepén. Húsz km oda, húsz vissza gyalog, s közben folyamatosan lőttek. Nem érdekelt, nem foglalkoztam vele. Most pedig? Azon is felhúzom magam, hogy Anyuka a Tálasékon nyüglődik!

Még az elején közölte Tálassal, hogy csak abban az esetben adja ki albérletbe a szobát, ha záros határidőn belül összeházasodik Etussal. Ez volt a feltétel, amikor odavette őket. Megigérték, fogadkoztak, mégse történt meg. Etus néni császárkörtével kínálgatta a négy éves Jenőkét lenn a kocsmában, hajszálnyit töltött egy apró, színes likőrös pohárba: gyere csak, kóstold csak meg kicsim, finom, édes, ugyan, ez meg nem árthat Lenke néni drága, nézze, nincs is semmi a pohárban, csak belenyal a gyerek az íze kedvéért, ennyi nem több. Tálas verte Etát, napirenden voltak a purparlék, a hangos cívódások. Mindez Anyukán csapódott le, s Anyuka rágta a fülét: tenni kéne most már végre valahára valamit, Médy.

Aztán itt voltak a hivatali ügyek.

Lendvay Illés Lajos, a Gazdasági osztály vezetője, a főnök, mostanában kezdte az új kolléganőt, a Horváthnét favorizálni. Jó rendben. Nem érdekes. Eddig bezzeg, igen eddig mindenért neki, Médynek szólt. Postabontás, Médyke, kiáltott ki a párnázott ajtót résre nyitva, nemrégiben még. Jöjjön! Most azonban? Horváthné, jöjjön csak, Horváthné megmondaná nekem? Így Horváthné úgy Horváthné. Tény és való, hogy Lendvay rettenetesen jóképű férfi, Stupek Ilonka szerint kiköpött Marcello Mastroianni. Szereti a nőket, teszi nekik a szépet, s a nők rajonganak érte. Felesége mellett szeretőt tart, zakson, a szép, szőke, ondolált hajú Erzsit innen a házból, s az osztályon dolgozó nőkkel, vele, Horváthnéval, Stupek Ilonkával, Vámynéval, úgy kiszolgáltatja magát, mintha a török szultán maga lenne. Baumgárten kartárs, az osztály szemüveges bagoly-képű okoskája szokta volt mondogatni cukkolva őket: nyalják csak a s…., kedves kartársnők, nyalják csak! Még nem eléggé fényes!

Médy gondolatban sem mondta ki azt a szót, amit Baumgarten kartárs használt.

Megpróbált elszundítani. Behunyta a szemét, igyekezett nem gondolni semmire. Bárhogy igyekezett azonban, képtelen volt lerázni a szemteleneket. Rohanvást jöttek, karddal, seprűvel, sodrófával, bottal, husánggal, körbe vették, megrohamozták.

Jencike, sikította a fia nevét az egyik démon. Jencike, gonosz, rossz, megátalkodott kisfiú! Mi lesz vele az iskolában? Mi lesz belőle, ha megnő?

Médy tudta, hogy igaza van az ugrabugrának. A gyerek mindent megkapott, többet is talán, mint amennyit kellett volna, főleg Emikétől. Majomszeretet? Mondta az ugrabugra, vihogva, idétlenül: majomszeretet, ha, ha, nyilvánvaló. Nyalták egymás nyelvét Ancival. Gyere Barikám, nyaljuk egymás nyelvét, nézzük meg, milyen? Homokot ettek Terézligeten, az almafa mellett lévő homokozóban és rosszul lettek tőle. Az ebédlőben, az állótükör mögött, ez a Szilva utcában, otthon történt, meztelenre vetkőztek, hogy ők most egy színdarabot adnak elő. Igenis, állították, van rajtuk ruha, csak észre kell venni. Mindezeket a gazemberségeket Jenő találta ki, az ő ötlete volt az egész. Játszunk barátosdit, mondta Ancinak. gyere Barikám ez itt, ni, a repülőgép, üljünk bele, repüljünk. Később földre teperte, és „halálra” csiklandozta. Emike a konyhából szaladt be Anci sikítására lisztes kézzel, riadozva megnézni, mi van velük, ölik egymást? (Egyszer, akkor már nagyobbacskák voltak, seprű-nyéllel végigkergette Jenőkét a lakáson. Elkapni nem tudta, mert a kis-srác nevetve, csúfolódva elfutott, de idegességében utána köpött. Jenőt annyira megrendíttette ez a nem várt és nem elvárható cselekedet, az érte rajongó Emikétől, hogy azon nyomban világgá ment. Eljutott egészen a szomszéd házig. Leült a kapu mellett a földre. Onnan zavarta haza este kapuzáráskor. az ottani házmester.)

Üldözte a macskát. Kilőtte csúzlival szerencsétlen állatnak az egyik szemét. Felmászott a veranda tetejére, Mamika majd frászt kapott, amikor meglátta az eresz-csatornán lovagolva. Csúnyán beszélt, káromkodott, szemtelen volt, rendre megbotránkoztatta a környezetét. Férfikéz kellett volna hozzá, az apja keze. Mamika próbált beszélni a fejével: „olyan legyél Jenőke, mint édesapád: aranyos, kedves úri-fiú, akit mindenki szeret. Jézus kis katonája.”. Falra hányt borsó volt. A kisfiú odanézett egy pillanatra, talán meg is értette a szavakat, aztán elszaladt játszani, és semmi nem változott.  Apipi nem szólt bele a kisfiú dolgaiba, hagyta, tegye, amit ő akar. Rengeteget mesélt viszont a gyerekeknek, vicces verseket szavalt nekik. „A radványi sötét erdőben halva találták Bárczi Benőt…”, „vára öbös teremében jár alá, s fel bajnok Pázmány”. Beszélgetett velük mindenről, Istenről, az apjukról, a világról, de nem csapott az asztalra, ha rossz fát tettek a tűzre, vagyis, ha Jenőke tett rá rossz fát, mert ugye, ez volt inkább a jellemző.

Illetve néha, amikor már nagyon kiabáltak, és sikítoztak, odacsapott csontos, nagy öklével az asztallapra, csak úgy ugráltak a tányérok a verandán szanaszét: ”csend legyen most már, vagy én hallgatok!”

Lexi folyamatosan beszélt hozzá, ez itt Gárdony, nézze Médyke, hogy kiépült, milyen szép, tudja-e, hogy? És azt hallotta-e? Oda se figyelve válaszolgatott, igen tényleg nagyon szép, tudom, hallottam róla, na, ne mondja, ez komoly?

Felébredtek a gyerekek, és szinte azonnal cívodni kezdtek azon, ki üljön a jobb oldalon, ahonnan jobban látszik a tó. Pár km-rel arrébb Jencinek pisilnie kellett. Lehúzódtak egy néptelen útszakaszon az árok mellé, és itt a kisfiú elvégezhette a dolgát.

Nagyon hamar elrepült az út hátra lévő része. Annyi látnivaló volt! A Balaton fényes tükre, a kisebb nagyobb villák, zöld nádasok, mese-szép öblök. Egy egy hajó, messze a látóhatár szélén. Kecses vitorlások, szép fehér vitorlákkal. Bárányfelhők. Kék ég. Ebédre megérkeztek. Rántott hús volt a főétel, és hozzá ropogós sült krumpli. Nusi néni, a szakácsnő, üvegtálkában, spenótot tett ki minden üdülővendég elé, plusz köretnek. Nusi néninek ez volt a specialitása. Tálkában, friss főzelék a hús-ételekhez. Később, amikor az ÁB megvette a szemesi üdülőt, átkerült Szemesre főszakácsnak, a biztosítós dolgozók nagy-nagy örömére. A szemesi kicsi villa-üdülő lett aztán az egyedüli Balaton-parti üdülő. A vállalat minden évben bővítette. Először egy kétszintes szárny-épületet ragasztottak mellé, ami a kikötőre nézett, majd erre merőlegesen a kert belső oldalán elkészült a másik „szárny”. Kivásárolták a szomszédos telkeket. Hatalmas kert jött létre az évek folyamán, a vasúti töltés, a Czinka Panna utca, és a Szép villa között, melynek a tulsó, autók által is használható kapuja a vasúti átjárótól jövő. és a móló felé tartó széles Kikötő út széléig ért. Az ebédlőben öles betűk hirdették a szocializmus (kamu?) alap-igazságát: NÁLUNK A LEGFŐBB ÉRTÉK A DOLGOZÓ EMBER!

Egyik nap Médy levitte a gyerekeket a kikötőbe. Melegen sütött a nap, enyhe délnyugati szél fűjt. A hajóállomás melletti sarokban vitorlás hajó készült kifutni, a bácsi éppen akkor oldozta el a köteleket. Jenci le nem tudta venni a szemét a hajóról. Ilyen közelről még nem látott vitorlást. A bácsi felnézett, észrevette a kisfiút, és megszólította: nem akarsz velem jönni egy körre? Laci bácsi vagyok. Téged hogy hívnak?

-Nem hiszem, hogy…-riadozott Médy. –Túl veszélyes!

-Hogy lenne – nevetett Laci bácsi, -Gyere csak, add a kezed, segítek lemászni a partfalon.

Jenőkének egész életére kihatással lévő kaland volt az első vitorlázás. Később, nagykorában, amikor már ő maga is vitorlázott, tudta meg, hogy Laci bácsi azonos azzal a híres „Laci bácsival”, aki aztán a „Port Lacajt” alapította illetve felépítette, egy kikötőt kis merülésű jollék számára. A Port Lacaj nem mese, nem is városi legenda, ma is megvan, bárki megnézheti Fonyódon, ha arra jár!