A lajtorja 158.

1. Imádkozzál érettünk bűnösökért most és halálunk óráján. (V. Könyv, folytatás)

B….meg! Megcsípett a rohadék!

Darázs (tudományos neve vespa germanika) csípte meg Icát, pont a szeme között, ott, ahol az ember két szemöldöke majdnem összeér. Odakapott, nagyot ordított, s felugrott a nyugágyból. Az almafa és a szilvafa között napozott. A kert tele volt gyümölcsfákkal.

Jenőke most hallott ennyire csúnya szót először felnőttől, s a pláne az volt a dologban, hogy az a felnőtt, az ő saját, külön-bejáratú nagynénje volt. Azt mondta magában: ó, hogy ha Icának szabad ilyet mondani, akkor nekem miért nem szabad? Én miért kapok ki, amikor csúnyán beszélek? A felnőttek is csúnyán beszélnek! Nekik lehet, nekem meg nem? Ez nem igazság! – eképp’ füstölgött magában. (Akár a Toldi)

Ica két nap erejéig jött le meglátogatni Médyt és a gyerekeket. A két nap gyorsan elrepült, sőt az egész két hét is, a második sokkal gyorsabban, mint az első, olyannyira, hogy az utolsó három nap szinte egybefolyt, utólag nézve mintha csak egyetlen nap lett volna. Médynek maradt még pár nap szabadsága, s így amikor kitelt az idő az üdülőben, fogta magát és a gyerekeket, s átmentek együtt Endre bácsiékhoz egy kis pót nyiri-nyaralásra.

Endre bácsi egyik nap leszekerezett a gyerekekkel a partra. Béhajtotta a lovakat a vízbe, s nekifogott lecsutakolni őket. Közben, ahogy így csutakolt, csutakolgatott, Anci és Jencike ott fürikéltek, licsi-locsiztak mellette.

Jenci nézte az öreget, aki még a hosszú ujjú flanel ingét sem vette le, pedig pokoli hőség volt aznap. Oda kajabált neki végül: Endre bácsi nem jön?

Öreg Endre keze megállt egy pillanatra a marokba szorított szalmával – Ebbe? – mutatott rá a tapickolástól zavaros vízre. –Amékbe a lovakat feresztem?

Kiegyenesedett, felvetette deres, szép fejét. Jellegzetes, csontos fráter-arcán átsuhant egy árnyék. Harminc valahány éve, vagy mikor, ugyanez a jelenet már egyszer lejátszódott itt. Akkor is két gyerek volt vele, csakhogy az a két gyerek Médy és Győző voltak, Lenke-húgának a gyerekei! Dósa Jenőke és Dósa Anci anyja, és nagybátya.

Nem volt elérzékenyülős fajta. Az élet az élet, s olyan amilyen. Az élet nem áll meg, megy mindig tovább, – de most, ha közelről figyelte volna valaki, látta volna, hogy a kemény, szálfa egyenes öregember szemét, akinek az apja, nagy-erejű Fráter Mihály, egy igazi, hamisítatlan, valóságos, erdélyi gróf volt, elönti a könny. Állt még ott egy hangyányit megmacskásodott lábbal, aztán inge ujjával megtörölte a szemét, és folytatta a lovak dörgölését.

Indulván visszafelé a szekér kerekei beleragadtak a posványba. A lovak nyihogva erőlködtek a hámban. Az öregember leugrott a bakról, odagázolt a jobb oldali hátsó kerékhez. Ez a kerék volt mélyebben. Lehajolt, megemelte a szekér hátulját. Nyeee!, szólt  egy ilyet a lovaknak. A rudas megindult hirtelen, a nyerges is elkapta a fonalat, s hipp, hopp, kirántották a kocsit az iszapból. -Na! –mondta nekik öreg Endre.- Lássátok fiaim, ennyi az egész!