A lajtorja 164. 26.
Imádkozzál érettünk bűnösökért most és halálunk óráján. (V. Könyv, folytatás)
A mackók odahaza voltak, nem mozdult semmi a barlang környékén. Medve-mama vajas-mézes kenyeret készített a bocsoknak. Körbeülték az asztalt, papa, mama és a bocsok: Erzsi, Pista, és az ici-pici Tomika. Medve-papa újságot olvasott. Szólt a rádió. Szép idő lesz – mondta Apuka a gyerekeknek. –Reggeli után kimehettek a töltés-oldalba fogócskázni. Később én is jövök, lesétálunk a patakpartra, eszünk szamócát és szedünk Anyának mezei virágot!
Anci és Jenci elfogódott pillantásokat vetettek a barlang bejárata felé. Rőt, rücskös barna szikla volt a töltés oldalában a barlang, alig néhány méterre az átjárótól, ahol biciklivel vagy gyalogosan is át lehetett kelni a vasúti pályán. A síneken a HÉV közlekedett, jött is egy, éppen, hogy átértek. Nagyapjuk szorosan fogta a kezüket, ki ne szaladjanak az országútra! Néhány perce indultak el otthonról. Mamika lelkükre kötötte, hogy, mire delet harangoznak, ebédre otthon legyenek. Lesétáltak a lejtős Vasút utcán Dulce néni házáig. (Dulce néni bolond öregasszony volt. Fűnek fának mesélgette, hogy Rákosi Mátyás az ő fia, és ó a Föld-kerekén a legjobb ember). A porták fenn voltak a parton, az út lent futott, gazos ferde rézsű szegélyezte. A végibe ott volt a kereszteződés. Balra a község, jobbra, Incziék nyomorúságos viskója mellett a vasúti átjáró. Így kerültek ide, a medvebarlanghoz.
–Csitt – intette őket Apipi – meg ne zavarjuk a medvéket! A bocsok aranyosak, de medve-papa mindig mérges!
Az országút szélén mentek a porban, erre felé nem volt járda. Néha jött egy autó és hangosan dudált. Felfelé kaptattak. Szemben a félbevágott hegyoldal szürke omladék fala előtt látszott a kerepesi templom jellegzetes tornya. Jó, hogy ott van, gondolta Jencike, mindenki látja, mi is, így nem tévedünk el. Alig-alig voltak fáradtak, legfeljebb csak icipicit, mire Bandi bácsi kocsmájához értek. A kocsma mögött, a patak parton lenn a vizenyős rét szélén terült el a cigányok putri-városa, arra fele nem volt tanácsos fehér embernek elkódorogni.
-Mit szóltok egy pohár finom málnaszörphö’?
-Ige, ige!
-Két jó habos málnaszörpöt kérek – mondta Apipi Bandi néninek. Bandi néni amúgy Bandi bácsi felesége volt régebben, de Bandi bácsi egyszer csak meghótt, és csak Bandi néni maradt. -És egy korsó sört!
-Hozom főjegyző úr!
Iszogattak a napsütötte teraszon és beszélgettek a mackókról. Rokkant bácsi jött be, leült szemben a rácsos asztalhoz. A bácsi féllábú volt, mankóval járt. Letelepedett, letámasztotta a mankót, és sört kért.
-Miért nincs lába a bácsinak? –kérdezte súgva, szégyenlős mosollyal a pofikáján, Anci a nagyapját.
-Nem tudom – rázta fejét Apipi. –Biztos ellőtték a háborúban.
-A háborúban?
-Igen kicsim.
-Apipikém, mi az a háború?
-A háború? Hogy is magyarázzam. Tudod, a gyerekek, ha összevesznek valamin, veszekednek, verekednek. A felnőttek meg háborúznak. Puskát vesznek a kezükbe és azzal lövöldöznek egymásra.
-De miért?
-Mert felnőttek!
-És lelövik egymás lábát?
-Bizony. Néha sajnos megesik.
Hazafelé kerülőt tettek. Lementek az átjáróba a töltés alá a patakig. A patak a töltés alatt folyt át. A keskeny betonjárda mellett széles földút szolgált a szekerek és az autók számára. A túloldalon vizenyős rét, fűzfák, kék és sárga virágok, s homok, homok mindenfelé. Homokos dűlőút vezetett fel a dombhátra Pejacsevics néni tanyájáig, ahol egyszer kiskorában Jenci héját látott lecsapni a baromfi-udvarra. A patak vizében, ahol kiszélesedett, és medencét képezett az alagút előtt, békák és piócák tanyáztak. Nagyobb korukban, később piócákat tettek a meztelen hasukra, ezzel játszódtak. Érdekes dolog volt nézni, hogy szívják a vért a kis fekete férgek. Nem volt túl veszélyes egy cseppet se volt az, le kellett pisilni őket, s leesetek maguktól.
A „lány” már ebédhez terített a verandán, mire hazaértek. Imre bácsival pörölt éppen. „vigye mán az asztalról az irományait fijatal-úr, mert nem tudom lerakni hova a tányérokat.” A „lány” egy törpe növésű, 60 éves, púpos cigány-asszony volt, Ilonka névre hallgatott.
Jenci kíváncsian nézegette a sok teleírt papírlapot, a tengernyi kacskaringós betűt. Nem tudott még olvasni, de minden írás érdekelte.
Megkérdezte a bátyót.
– Mi van beleírva, oda ni, abba, ni ott, Imre bácsi?
Lengyel Imre nevetett Jencikén. A kis Jenő felvette az egyik papírlapot, nézegette.
-Ez egy regény Jenci. Mese felnőtteknek.
-Miről szól?
-Miről is, hogy is mondjam neked. Istenről és emberről. Isten jó, megteremti a világot, mindent, a hegyeket, völgyeket, az állatokat, a növényeket és az embert.
-Ez benne van a Kis Katekizmusban, és a Képes Bibliában. Emike mutatta egyszer. Te azt írod?
-Nem egészen. A Katekizmus elmeséli, hogy az ember vétkezett, megszegte Isten parancsát, én meg arró írok, hogy hogyan.
-Szedett almát a fáról.
Imre összecsippentett szemmel nézte a kisfiút. Vitaképes a’ mán szent-igaz. Mi lesz belőle, ha megnől?
-Igen. Leszedte, megette. De más rosszaságokat is csinyált.
Imre nem mondta el Jencinek, hogy őróla van szó, ő maga követte el azokat a rosszaságokat. Ő volt, aki elhagyta fiatal feleségét, és egyéves kisfiát. Hajtotta a vére, nem tudott ellenállni az asszony-állat csábításának. Felajzva futott a szoknya után, mindig más nő kellett, mindig új kaland. Züllött éjszakák, gyertyafényes pezsgős vacsorák, véget nem érő vad, pogány tivornyázások. És a pénz, a pénz! Mammon hatalma, sátán őrlő malmai. Becsapott, átvert emberek, csalás, hazudozás, fogadkozások: mostantól minden más lesz körösztanyám. Saját életéről szólt a könyv. Egy apokaliptikus méretű, és ívű gyónás volt, (lett volna, ha elkészül) minden ember vétke, bűne benne, -zokogás, néma, betűkbe szedett ima és esengés bűnbocsánatért. Jenő letette a papírt.
–Mindenfélét – mondta Imre könnyed vállvonással felelve a kisfiú iménti kérdésére.
–Hazudtál is példájul?
– Igen.
–És csúnyán beszéltél?
– Igen.
-Verekedtél?
-Azt is.
Megszólalt a lány sipító hangja. –De mán most mán én is rosszaságot fokok csinykálni irgumburgum, va maj gyün a nagysasszony, ha le nem rakojja innen rögvest a fijatalúr!
És jött is azon nyomban tényleg. Mamika, Imre nagynénikéje, mert ő volt „nagysasszony” nem szólt, csak körbe nézett villámló szemekkel a verandán, s ettől a nézéstől Imre bá’ olyan kicsi és gyenge lett egyszeribe’, mint a mesebeli kisegér.