A lajtorja 165. 27.
Imádkozzál érettünk bűnösökért most és halálunk óráján. (V. Könyv, folytatás)

Kerepes látképe, ha a terézligeti HÉV megállóból észak felé nézünk, a következőket mutatja. Messze elől, három-négy km-s távolságban a félbevágott sárga hegy s közepén a templomtorony. A hegy alatt zöldelő rét. Patak, fűzfák, mogyoró-bokrok. A kettő között elnyúlva, szétterülve barna-rongy szerű, földre roskadt cigány-putrik. A megálló rusnya spenót-zöld bádog-bódéjától nem messzire, jobbra, víztorony, futbalpálya alacsony tégla-kerítéssel, és a Fésűsfonó (ma: Rákosi Mátyás Fonógyár) égbenyúló, karcsú kéménye. (Egyszer felrepült a tetejére Jenci gumimotoros repülőgépe, amit Feri bácsi, Babus férje épített, MATADOR volt a neve.) Emitt Terézliget. Internálózábor, erődítmény-szerű falak, szögesdrót, őrtornyok. (Később óvoda lett ott) Kerepesen is van internálótábor, a templomtól lejebb, kell is, sok még sajnos a reakciós elem ebben a klerikalizáció átka által sújtott szép országban. (A kerepesi internálótábor területén rendőrkutya kiképző telep létesült 56 után)

Az ám! Legnagyobb ellenség most idehaza a klerikális reakció. Az állam elkeseredett ideológiai harcot folytat visszaszorítására, de ez semmiképpen nem egy egyszerű feladat. A babonát nem lehet betiltani, börtönbe zárni még kevésbé. A babona a fejekben van. és onnan csak körültekintő, aprólékos nevelő munkával lehet kiűzni. Ideológiát kell szembeállítani a butasággal, érveket, értelmes, jószándékú tiszta szót. A szó ereje, és nem a párt pörölye, ami hathatós itt. Persze, minden kommunistának tisztában kell lenni azzal, hogy a klerikális reakció rothadó talaján épülhetnek fel a külső és belső ellenség erődítményének bástyái. Nem vicc tehát ez az egész, oda kell figyelni marhára. Mindenképpen. Börtön, internálótábor az ellenséges, imperialista ügynököknek és hazai bérenceiknek, felvilágósító munka, népnevelés a jószándékú, becsületes, tiszta szívű szegény-embereknek.
Boros Imre a kerepesi tanácselnök tisztában volt vele, mibe vágta a fejszéjét, amikor a párt nógatására elvállalta a tisztséget. Büszkén, kihúzott derékkal állt elébe. A község lakossága, svábok, tótok, magyarok és cigányok, vasárnaponként zsúfolásig megtöltötték a templomot. A baj az, tépelődött keserűen a tanácselnök, hogy nem csak botra támaszkodó öreg bácsik és sok-szoknyás fejkendős falusi nénikék, hanem fiatalok is! Az idősebbekkel már nem lehet mit kezdeni, nekik mindegy, úgy is meghalnak nemsokára. De itt az új nemzedék! A feltörekvő fiatalság! Értük vérzett Boros Imre szíve. Nem szabad hagyni őket beleveszni a vallásos kórságba. Valamit sürgősen tenni kell.

Főtt a feje. Ő a maga részéről mindent el fog követni az úttörő-csapatért, és a Disz-fiatalok támogatásáért. Erre kell, hogy pénz legyen. Kiállítások, kirándulás, tanfolyam, sportpálya, kulturális programok. Lesz is, a föld alól is előkeríti. Ír majd Gerő elvtársnak. A belügyminisztert még Moszkvából ismerte, párt-iskolára jártak ott együtt. Jó. Ez meglesz, így fog eljárni. Gerő jó ember, segíteni fog. De van azonban más nehézség is most. Mi is? Da, da, da. Össze kell írni a községben a portákat. Új ukáz, amit a Párt Központi Bizottsága adott ki nemrég. Szükség van rá? Naná, hogy! A Pártnak, a kormánynak, ahhoz, hogy a dolgozó nép boldogulására vezesse az országot, részletekbe menően, töviről hegyire kell ismerni a pillanatnyi helyzetet. Ki, hol, milyen portán él, mekkora földje van, mit termel, hány állatot tart, jár-e templomba, olvassa-e a Szabad Népet? Rákosi bölcs vezér, jól tudja. Öt nap van rá. Igen ám, de hogy a fészkes fenébe teljesíttse? A községházán jelenleg akkora a kupi, hogy ihaj. A mostani irodisták semmit nem találnak. Hol a bánatba vannak a régi nyilvántatrtások? Dossziék, irattatartók mindenütt, a földön, a székeken, a polcokon, ki tudja, mi van bennük? Számok, betűk, jelentések, adatok kusza halmaza, az ördög sem ismeri ki magát. Ő is csak nemrég szembesült ezzel. Rendet kellene tenni, kéne egy hozzáértő régi ember a háború előtti nomneklatúrából – töprngett, két tenyere kozé szorítva a homlokát.

-Megvan, mondta egyszer csak felegyenesedve. Dósa Jenő! -Ki is szólt azon nyomban a titkárságra.
-Iluska, keressék meg nekem Széki Pistát.
-Értem tanácselnök elvtárs. Máris!
Jött a legény. Együgyü fiatalember, tizenhat, vagy mennyi. Írni, olvasni nem tud. „Pifta, ifol muftot? Nem ifok, mer befofok” – így szokták csúfolni az emberek.
-No fiam, Pifta, hát tudod-e, hun lakik Dósa Jenő főjegyző úr?
-Igenif, tekintetef tanácselnök elvtárf – vágta vigyázba magát a legény. –Aztat mindenki tudhaffa Ottan lenn, a töltéf mellett, a Vafút utcába, la.
-Jól van. Ülj le akkor itt. Elviszel neki egy levelet. Mindjárt lediktálom. Ilonka, jöjjön csak!

Diktálta.

-Írja elvtársnő: Címzett Dósa Jenő elvtárs, Terézliget. -Megállt, tűnődött.- Elvtárs nem kell, törölje. Legyen csak egyszerűen: Dósa Jenő.
Tisztelt Dósa Jenő! A Párt Közpnti Bizottságának utasítására…
Ez sem jó. Kezdje újra. Mondom a szöveget. Igen tisztelt uram…
Ilonka felnézett. Gyorsírásban írta, amit a tanácselnök mondott, később majd átteszi gépbe.
-Igen?
Boros nyelt egyet. -Hol is tartunk?
-Dósa Jenőnek, Terézliget. Igen tisztelt Uram!
A tanácselnök sóhajtott. –Tépje össze. Kezdjük előről. A tetejére ne írjon semmit. Így kezdje:
Kedves Jenő Bátyám! Nagy bével a bátyám, tudja, megszólítás. Borzalmas állapotok vannak itt. Összecsapnak fejem felett a hullámok. Szükségem lenne a szakmai segítségére. Be tudna fáradni a községházára valamelyik nap? Előre is nagy, nagy köszönettel: Őszinte tisztelője Boros Imre.

Jó tíz éven át kopogott Főjegyzőúr vasalt cipőjének sarka Terézliget és Kerepes között az országút kövén. Ment forró nyárban, fagyos télben. Nádból készült botjára támaszkodva (még Endre Lajostól a régi gödöllői főispántól kapta neve-napjára, akit zsidóügyek miatt a háború után felakasztottak) rótta, rótta szapora léptekkel. Nem törődött köszvényes lábával, fájó izületeivel. Sokszor elvitte magával Jencikét, hadd lássa a gyerek, mi van a világban. Jenőke a titkárságon rajzolgatott, vagy kinn az udvaron játszott, míg nagyapja dolgozott. Gyakran hallatszott ki öreg Dósa Jenő oroszlán-ordítása benntről. amitől még a falak is szinte megrepedtek. Kicsi Jenő ebből azt szűrte le, hogy a községházán Apipi a főnök, s a többiek, az elnök bácsit is beleértve úgy ugrálnak, ahogy ő fütyül.

„Kitűnő tanuló” – dicsekedett Főjegyzőúr, Jenőkére mutatva, ha jártukban, keltükben ismerősbe botlottak. „Kicsikét sáppadt, kicsit nyiszlett, Baloghné, lássa, de majd kinövi. Színtiszta jeles, mindenből csillagos ötöse van”. Direkt mondta így: lássa. Baloghné. Mindenkivel a saját nyelvén kell beszélni.

Jenőke kerekre nyílt szemmel, csodálkozva hallgatta. Mi van? Hogy ő? Hogy szín-jeles lenne? Egyszer, igen, egyetlen egyszer tényleg tiszta ötös bizit vitt haza. Harmadikos volt akkor, abban az évben, Emike megtudta valahonnan, hogy a tanítónéninek kedvenc inyencsége a csokitorta. Így aztán minden nap, na, jó, minden másnap bevitt neki tanítás után egy szeletet.
Jó sztori volt, Jenő mindig így mesélte az asztalnál, a családjának, ha szóba került. „Egyszer tényleg kitűnő lettem, ha, ha. Abban az évben Emike minden nap csokitortát vitt a tanító néninek.”