A lajtorja 169. 31.
Imádkozzál érettünk bűnösökért most és halálunk óráján. (V. Könyv, folytatás)

Feri bácsi jogi diplomával rendelkezett. Ezzel csak egy baj volt: még a régi, rossz, népnyúzó rendszerben szerezte, s így ez a diploma, az elvtársi világ szemében nem számított. Egyszerű, sima irodai beosztottként dolgozott, felszabadulás után a Postán, ott ismerkedett meg Babával. Később átment a Gheorgiu Dej Hajógyárba, s a bérszámfejtésen kapott beosztást.
Remek fickó volt, magas, kisportolt. Srác korában a Postás SE-ben focizott, jobbszélsőt játszott. Nem sokan tudtak vele lépést tartani a pályán. Terézligeten reggelente akkor indult el otthonról munkába, amikor meghallotta a HÉV-et dübörögni a kanyarban. Startolt, s aktatáskásan, lódenkabátban, kalappal a fején lefutotta a HÉV-et. Sportot űzött belőle, a család őszinte rémületére. A kertkaputól a megállóig tartott a verseny, s mindig ő nyert.

Apja egyszerű munkás-ember. Jenőke emlékezett rá. Magas, sovány, csont-kopasz. Kevés szavú magának való. Anyukája aranyos, barátságos, fehér hajü öreg néni. Baba és az anyós nem tudott kijönni egymással. Az aranyos néniből a konyha-használat kérdésében felmerülő viták során fúria lett, legalább is a legkisebb Dósa-lány így mesélte. Nem sokáig bírták egymás mellett, talán egy hónapig, aztán a házaspár Terézligetre költözött, Dósáékhoz.

Rákospalotán éltek a szülők egy apró házacskában. Kicsi konyha, kicsi szoba, kicsi kert. Feri bácsinak volt a környéken két értéktelen telke, az egyiken meggyfák, a másikon barack. Kevés bevételt hoztak. A kis Jenőkének emlékezetes maradt az egyik nyári meggy-szüret, ő mászott fel a fákra, hogy a legmagasabb ágakról leszedje a gyümölcsöt. A kerteket Feri bácsi akkor adta el, amikor az Arasz-utcai lakást ki kellett fizetni.

A kisfiú és a felnőtt férfi között különös, bensőséges kapcsolat szövődött. Feri bácsi repülőgépeket épített a kisfiúnak, és gyakran vitte ki Jencikét a Hajógyári szigetre, a gyár sportpályájára teníszezni, Tanítgatta, megmutatta neki az ütéseket. Sok évvel később Jenő azzal viszonozta, hogy most már ő vitte ki a nagybátyját az Állami Biztosító Római parton lévő üdülőjébe, ahová járt, a teniszpályára. Anyja révén járt oda, Médy az Állami Biztosítónál dolgozott. Párost játszottak, Feri bácsi Hámori Endrével volt, Jenő pedig Széll Jóskával, Feri bácsi unokaöccsével, Bözsi húgának a fiával.

Jóska nővére, Zsuzsa később férjhez ment, a házaspárnak hat fiúgyereke született. A családnak Zuglóban, a Bosnyák tér közelében volt kertes háza.

Feri bácsi, nyugdíjas korában is úgy futott, min a nyúl. Egyszer, egy szép nyári nap délelőttjén azzal a hírrel érkezett ki az üdülőbe, hogy orvosnál volt, súlyos betegséget állapítottak meg nála, azonnali vérátömlesztésre van szükség.
-Jó – mondta – ha kell, hát kell. Az orvos a szakember, ő tudja. De előtte még szeretnék egyet teniszezni.
Neki is láttak, Az első meccsen 6:2, 6:3-ra megverték a Széll Jóska, Dósa Jenci párost. A visszavágó szorosabb volt, 6:4, 6:3. Ez után elmentek ebédelni a Bivalyosba, majd néhány korsó sörrel, és több adag pacalpörkölttel később, délután Dósa Jenő így szólt:
-Fogadok, hogy nem mertek kiállni újra.
-Dehogy nem!- mondta Hámori.
-Rommá verünk benneteket. Most majd kijön a papírforma!
-Meglátjuk. – Ezt Feri bácsi vetette oda.
Három nyert szettre menő mérkőzést vívtak. Az eredmény 6:1, 7:5, 6:2. Feri bácsiék javára.
Szürkült mire végeztek.
-Gyerekek nincs kedve valakinek még egy kicsit ütögetni? – kérdezte Feri bácsi. Sorra játszott még egy-egy szettet mindhármójukkal, az utolsót már majdnem sötétben, mindegyik fiút megverte.
-Na jó, mára ennyi – jegyezte meg a nap végén. – Jöjjön akkor hát holnap az a fránya vérátömlesztés!