A lajtorja 170. 32.
Imádkozzál érettünk bűnösökért most és halálunk óráján. (V. Könyv, folytatás)

Anci és Feri bácsi az almafa cement felőli oldalán gyakorló-karddal vívtak. Játékból történt, Jenci lefényképezte, ahogy húga Feri bácsi domború, barna mellkasához illeszti a kard védőgömbbel ellátott hegyét, mintha éppen leszúrná, mint Hamlet Laertest. Feri bácsi berogyasztotta a térdét, hátra tántorodott: véres tusában halálos sebet kapott. Bajuszos férfias arcán haláltusa. Ebben a pillanatban kattant a masina, s zárt a blene.

Az almafa, ami alatt az eset történt, tele volt éretlen gyümölccsel. Egyik lehajó, vastag ágára pléh locsolókannát függesztett fel valaki a családból, az volt a kerti zuhanyozó. Az almák még kicsik, és zöldek voltak, majd csak késő őszre nőnek meg öklömnyire, s kapják meg bordó színüket és édes-fanyar ízüket. A „cement” eredetileg lubickoló medence lett volna, de erre a célra soha nem használták. Dósáék egyik évben malacot hízlaltak benne. Ki tudja, praktikus volt-e? Valószínűleg nem, mert soha többet nem próbálkoztak a későbbiekben disznó-tartással. Csirkét, kacsát, libát viszont tartottak. A Rímerékkel közös kerítés, a nagy ház, és a nyomós kúttal szemben lévő, úgynevezett ’kisház” között volt a baromfiudvar Anci és Jenci gyakran látták nagyanyjukat a kisház lépcsőjére telepedve libát tömni.
De a legjobb játék a cement előtt lévő homokozó. Földbe ásott vitorláshajót csinált nekik ott Adí bácsi. Két, homokból készült pad egymással szemben, elől, a ház felől, a hajó orra, s a seprűnyélből álló árbóc, melyen régi, rossz lepedőből szabott vitorlát lenget a szél.

Egyszer, akkor még kicsik voltak, focimeccset közvetített a téli konyha nyitott ablakába kirakott rádió. Magyarok játszottak az angolokkal. Amikor Puskásék belőtték a magyarok harmadik gólját, Adí bácsi és Feri bácsi féktelen örömükben és jókedvükben bírkózni kezdtek az udvaron, s nagy hevességükben a homokozóig gurultak, majdnem letarova a vitorlás hajót.
Arra is élénken emlékeznek a testvérek, mikor Feri bácsi eltörte a lábát, és begipszelték neki. Nagyon vicces volt. Féllábon ugrált a kertben mindenfele, vizet húzott például, s féllábon ugrálva vitte be Mamikának a konyhába,
Baba a széles, fehérre mázolt fa-padon ülve, két szőlőtőke között, figyelte. Nevetve, bosszankodva szólt. –Na, most már elég ebből Ferikém, ne produkáld magad. Gyere inkább, ülj le ide mellém, és pihenj egy kicsit!

Akkoriban történt, vagy talán néhány évvel később, mit számít az, Feri bácsi kórházba került. A Dózsa György úti Bethesda kórház belgyógyászatán feküdt, súlyos állapotban volt, járni is alig tudott. A család rendszeresen látogatta. Jenő is bement hozzá néhányszor. Nagybátyja, bérma-keresztapja rezignáltan mutatta a kis kerek gyógyszertartó tálacskát, vagy inkább dobozt. Rekeszkben, példás rendben soarkoztak benne a tabletták, itt a fehérek, ott a pirosak, amott meg a zöldek.
-Látod, ezeket szedem.
Nem javult az állapota. Két hosszú hétig csak hálni járt belé a lélek. Aztán, igen, aztán valami csudálatos, megmagyarázhatatlan dolog történt. A beteg állapota váratlanul látványosan javulni kezdett. Felkelt ágyából és gugolásokat, fekvőtámaszokat csinált. Helyben futott, magas térdemeléssel, gimnasztikázott, és hasizom-gyakorlatokat végzett. Jenő, a következő napok egyikén bent volt nála látogatóban.
-Mi az ábra Feri bácsi? – kérdezte.
-Semmi – nevetett. –Látod. Három nap óta a lefolyóba öntöm ezeket – mutatott rá a dobozkában kiporciózott gyógyszerekre. –Azóta jól vagyok. Most már mennék egyet teniszezni! Szólsz kint a srácoknak?