A lajtorja 171. 33.
Imádkozzál érettünk bűnösökért most és halálunk óráján. (V. Könyv, folytatás)

Abban az évben Jenő-nap vasárnapra esett. A nagy-családot, a rokonságot ebédre várták. A reggel úgy indult, mint máskor. Öreg Dósa Jenő már hajnalok hajnalán a veteményest kapálta. Kétágú farokban végződő kapájával végigment a sorok között. A paprika, és paradicsom ágyásokban nem sok munka adódott, alig talált kevéske gyomot, a borsónál se sokat, egyedül a krumpli tűnt a szokottnál egy kicsit gazosabbnak. Itt még csíkos kolorádó bogarat is látott az egyik levélkén. Nyögve lehajolt kézbe vette, csodálkozva nézte.
Permeteznem kell délelőtt – mondta magában. –Itt az első krumplibogár.

Megéhezett az erős testmozgástól. A felkelő nap sugarai elérték Tóthék házának a tetejét, átbuktak a gerincen, a magasra nőtt eperfák apró levelei között, s aranyfényű ragyogással vonták be a kertet.
Reggelire sültpaprikát készített férjénekTeréz. Tálcára tette, a kenyeres kosarat is. s kivitte a verandára.
-A bort is hozza, Nyanya. Meg a szódavizet. Meg még, tudja mit. Egy kupica pálinkát.
-Magának is van lába, nem?
Morgolódott Teréz, de ment azért, vitte a bort, a vizet és a pálinkát. Főjegyzőúr javában végzett az evéssel, és az újságot lapozgatta, mire a többiek ásítozva megjelentek. Elhúzódott a reggelizés folyamata a pihenő napokon, senki nem sietett, kiélvezék a vasárnap édes nyugalmát. Végül csak Baba maradt ott az asztalnál, kis, picuri lányával, Pütyikével. A Pütyi-nevet apja ragasztotta rá. Feri bácsi imádta a kislányt, becézte mindennek, Putyinak, Putykosnak, Pütykösnek, Pütyinek. Végül ez utóbbi nyert. Rossz evő gyerek volt, könyörögni kellett neki minden falat lenyeléséért.

-Itt repül a galamb. Nézd csak, mit tett kanálkádra a kis galambocska? Kapd, be gyorsan, gyorsan!
Baba kőrözött a kanállal, a kislány szája előtt, mintha ténylegesen valóságos madár repülne ott.
-Hamm, bekapja az ügyes kislány! –Jó! Ezt is, ni!
Jenci szeretett volna sakkozni Feri bácsival, még mielőtt kiszaladna a rétre focizni a többi, utcában lakó rakoncátlan sráccal, egyelőre azonban a verandán nem lehetett játszani. Amíg Editke evett (Edit volt a kislány rendes neve), mindenki ki volt tiltva, hogy meg ne zavarják őt ebben a kényes műveletben.
-Megnézem, mi van – mondta egy idő után Feri bácsi.
Benyitott, de szinte rögtön vissza is fordult.
-Lapzártakkor még eszik – mondta nevetve Jencinek. – Majd később sakkozunk akkor.

Ezeken a sakk-partikon egyébként mindig ő nyert. A Postás SE csapatában játszott, „sakk-mester” címe volt. Jenőke soha nem tudta elkapni. –Előre gondolkozz – intette gyakran a kisfiút. –Ne csak azt nézd, hogy mi van éppen, hogy állnak a táblán a bábúk, hanem próbáld kitalálni, mi következhet az állásból.

Jenő nagyon bírta. Olyan vicceseket tudott mondani. Egyszer például Balatonföldváron, a strandon, erősen hullámos volt a víz. Belábaltak fél lábszárig.
-Itt jön egy nagy hullám, milyen szerencse, hogy nem az én hullám – jegyezte meg, több, mellettük álldogáló emberke őszinte megrőkönyödésére. –Néma gyereknek híg a leve – mondta egy másik alkalommal, szintén népes társaságban. Gyenge kezdés után erősen visszaesett – ez is az ő aranyköpése volt.
A „telepi” srácoknak, kint a teniszpályán mondott cifrábbakat is. –Kanfasztikus! –így kiáltott fel egyszer egy Hámori-rópte láttán. Később a „tehenesben”, néhány korsó sört követően vidám dalocskába kezdett:
-Nagy a szar…
Nagy a szar…
Nagy a szaracénok híres serege
De nagy segg…
De nagy seg…
De nagy segedelem harci ereje
Napicsa…
Napicsa…
Napi cstában edzi seregét
Mi geci…
Mi geci…
Míg e cifra zászlót a szél lengeti.

Edit később, nagy-lány korában pénzügyi főiskolát végzett. Férje jóképű, nagy-dumájú mérnök srác, az IKARUSZ-nál dolgozott Mátyásföldön, az autóbusz-gyárban. A srácot a vállalat kiküldte Kubába, kereskedelmi kapcsolattatartónak. Sok éven keresztül éltek Havannában. Ott születtek gyermekeik: Andrea, Ágnes és András. A gyerekek angol nyelvű iskolába jártak. Odahaza a szülők spanyolul és magyarul beszéltek velük.